Baudelaire strófáiban nincsen
se menedék, se megnyugtatás.
A romlás nagy mesterének
minden szava egy robbanás.
E verses csokor melyben a vétkek
mint csúf valóság szerepelnek,
az ember ferde hajlamai
mint méreg kelyhek ékeskednek.
Itt babérkoszorú nem díszíti
híres, dicsős ember fejét.
A varázsos nadragulya
gaz csalán közt találja helyét.
Minden mérges virág s bogyó,
vagy kábító növény gyökere
visszavezet az unalom talajába,
ahol lappangva ural kezdete.
Gondolj csak a szúrós tűre,
amint a gyengéd érbe hat.
Egy pillanatnyi ujjongás,
de az igaz öröm elmarad.
S a titkos szerelmek,
melyről csak suttogva beszélnek.
Bűnök ezek vagy betegségek,
vagy jogos, személyi érzések?
És lám, az utolsó golyó
egy orosz rulett játékában!
Olyan mint egy hazug kölcsön
egy elvesztett hazárdban.
Az örökös kéjre vágyás
s mégis hiány a lélekben;
tétova egyensúly a szélen,
s a csábító hang odalenn.
Végül is a romlás kertje
hol csak gyomok ágaskodnak,
és a bomlás tüskéi közt
csak borzalmak virágoznak.
Kovács Iván
Hol a hiba? Bennem van.
Hallgass, az ördög már hallgat.
Nem vagyok valaki egymagam.
Torzult-tiszta képet csak ember mutat.
Életem megsárgult lapjain
mosott az írás,
van amit már nem tudok elolvasni.
Veress Zita
Aranyos indiánlány visszatér
A célom, a versemben szereplő üzenet
Indián lány volt, hosszú hajú,
Diszként viselte fején,
Mint büszke sas a tollait.
Az én utam kalandos volt,
Én voltam a Legerősebb.
Lovagoltam a vadnyugat szélén,
S ott láttalak meg.
Te voltál indián lány az ellenségem,
Mind egy-egy kövecske Istentől.
Azt kivántam, bárcsak
Közös fegyvereink lennének,
A Gonosszal szembeni harcban.
Berechet László
A gyerek falura került
gyámszülők által nevelkedett,
az anyja viszont Pesten
fűvel-fával szeretkezett.
A srácot ütötték-verték,
éveken át éhezett,
de az anyja mit sem tudva
vígszínházban incselkedett.
Csoda hogy a gyerek
anyját nem szerette?
Emlékében csak az maradt,
aki, éheztette, verte.
Kovács Iván
Te vagy Spanyolország igazi lelke,
amely úgy nyúlik, mint egy végtelen álom,
még a neved is egy dallam,
élénk és tüzes, mint egy flamenco.
Ősi földed tágas képekben
a Sierra de las Nieves fenyőitől
nyugaton Herkules kapujáig
és keleten a Sierra de María-Los Verezig terjed.
Folyók szelik át termékeny talajodat,
mint egy banya bőre alatti szeszélyes erek,
és az arénába szánt ökrök
hizlalódnak Dehesa Boyal földjein.
Az olajfaligetek végtelen kárpitok,
amelyek Córdoba hullámzó dombjain húzódnak.
Ronda sziklacsúcsain a napsugarak
fehérre meszelt falakon tükröződnek vissza.
Granadában, a Huerta de San Vicente-ben
Lorca befejezi Ignacio Sánchez Mejías siratását.
Tollja a fehér papíron siklik,
kék könnyek patakjait ömlesztve.
Malagában egy fiatal Picasso nővére
elsőáldozását élénkvörös, csillogó fehérés komor
fekete színben festi meg. Fiatal testvére alakja
az ártatlanság és a tisztaság angyali kísértete.
Az Alhambra kertjében Manuel de Falla
tiszta, gyors hangokkal pengeti gitárja húrjait,
a flamenco hevessége ihlette
és egy szökőkút halk mormogására hangolódik.
Andalúzia éjszaka is ugyanúgy él, mint nappal,
és a vacsorát gyakran éjfélkor szolgálják.
Aztán Malaga és a Costa del Sol strandjaira,
ahol a hajnal lágy, halvány fényével fogad.
Kovács Iván
Szerelmet követelt a Nyár magának.
A világot bejárva, tombolva kereste.
Térdre hullva adta az ember lányát urának,
s a Nyár ölelő karjai között porrá égette.
Veress Zita
Hogyan tudnék élni nélküled
Eszter, szép fiatal lány,
Olyan legcsinosabb lettem magamból.
Én voltam népszerű sztár énekesnő.
Előszőr nemet mondanak neked,
de meggondolom saját magam.
Azonnal veled gyakorolom,
jó hangom van az éneklés miatt.
Maradj mellettem, mindig veled ültem,
kényelmes széken halkan zongorázom.
Megtanulom dallamot, szövegét...
csak velem énekelj duettben.
" Hogyan tudnék élni nélküled,
összeköt az élet és az, ami
nélküled lehet, nem kell sosem.
Hogyan tudnék élni nélküled.
Hisz rólad szól az élet, és az ami
nélküled lehet, nem kell sosem."
Hogyan tudnék élni nélküled,
minden alkalommal,
mégis vissza emlékezem,
gyöngyörű szép Boldogságban.
Hogyan tudnék élni nélküled.
Berechet László
Szomorúfűz alatt állok,
elmélyülten cigarettázok.
Alattam a föld elégedetten hümmög,
Felettem lógnak az aranyló levél fürtök.
Velem szemben üres udvar,
vadul benőtte a zöld gaz.
Betontömbök takarják el a napot,
Itt csak magamban vagyok.
Oly nagy itt a csönd,
csak a dohány serceg,
Néhány madár énekel
És csak telnek a percek
Édenkert ez,
Csöndes menedék a zajban
Fény a szürke homályban
Béke harcaimban.
ODA
Szavak
Nehezen jönnek nekem szavak,
hogyan találjam még a módját,
hogy lásd, szeretlek.
Nehezen jönnek a szavak.
Nehezen jönnek a szavak.
Nekem ez az egyetlen mód
számomra, hogy elmondjam, szeretlek.
Nehezen jönnek a szavak.
Nos, csak egy zenész vagyok,
eddig a dallam volt a legjobb barátom,
de a szavaim nem helyesen jönnek...
Felfedem a szivemet neked,
remélem, elhiszed, hogy ez igaz, mert
Ez csak egy egyszerű dal,
amit neked irtam a magam módján,
nincs rejtett értelme, tudod.
Hogy én mikor mondom,
szeretlek, szivem, kérlek,
hidd el, igazán igy van mert.
Berechet László
Kígyó anya
Kígyó anyám van
Körbetekeredik rajtam
Mérge van és foga van
És megvéd a zajban
Megvéd és oltalmaz
Büszke kígyó anya
Mikor megölel engem,
erős a karja
Kígyó nagyanyám van
Neki nincs mérge és foga
Ő körbecsavarodik
és megfojt a bajban
Kígyó anyám mégis felnevelte
Oly fojtónak mint őmaga
Anyám más kígyó lett
és megvéd a zajban
És ha torkomra szorít is
engem már nem zavar
mert tudom ha baj van
erős karja átölel
és ha félek oltalmaz
ODA
A haiku mester keresztbe tett lábbal ül
a párnázott fa padlón.
A nyitott tolóajtón keresztül
látja a stilizált kertet.
Kifeszített papír, tinta és ecset
hever az íróasztalon,
de nincs szükség sürgőségre.
Vesz néhány mély lélegzetet,
mellkasa emelkedik és süllyed.
Aztán lehunyja a szemét,
észleli a kinti világot
annak állandó hívogatásával,
mint a lombozat csevegését,
a kert falain túl.
A reggeli szellő suhan
a hajladozó ágak között,
felkavarja a leveleket
ismétlődő közeledésével.
Szavak nélküli nyelv,
de olyan jól érthető
finom árnyalataival.
Emlékszik korai sétájára,
amely a tóhoz vitte,
a rózsás hajnal illatához
és a mögötte elterülő sápadt hegyekhez.
Egy bölény állt a part közelében,
lábai térdig értek a vízben,
és halkan fújtatott, miközben ivott.
A nyári égbolt azúrkékbe burkolózik,
a felhők fehérek, mint a hó.
A távoli hegyek némák maradnak,
és a képek még mindig jönnek és mennek.
Az öreg tintába meríti az ecset hegyét,
és ahogy az végigsiklik a papíron,
a szép szó ömlik alkotója kezéből.
Kovács Iván
Délen a part közelében a tenger olívazöld,
és a lemenő nap olyan mint egy görögdinnye korong.
A ciprusok a parttól emelkedő
füves lejtőkön találják otthonait,
és a sziklák sötéten tanúskodnak saját tartósságukról.
Elmúlt időkben régi hajók horgonyt vetettek az öbölben,
Nehéz vas horgokat süllyesztve a zöld mélységbe,
és a legénység, szomjasan és tengertől megviselten,
partra szállt, eledelt és vörösbort követelt.
Idegen földekről hozott rakományukat aranyra cserélték.
Részegen, teli hassal, kielégítették
vágyait hajlandó vagy vonakodó nőkkel.
Majd végül visszatértek hajójukra,
hogy kielégítsék azt a mélyebb vágyat,
amely csak úgy teljesülhet,
amint széllel telt vitorlákkal
az örökséges hullámok útját követik.
És ma, mint elmúlt időkben,
a tenger olíva zöld a part közelében,
és a naplemente pirosra festi az eget az öbölben.
A ciprusoknak még mindig megvannak
az otthonaik A felemelkedő föld lejtőin,
és a sziklák, mint mindig is,
sötét tanúi saját tartósságuknak.
Kovács Iván
© debrecenliterature.hu All Rights Reserved Privacy Policy