Szomorúfűz alatt állok,
elmélyülten cigarettázok.
Alattam a föld elégedetten hümmög,
Felettem lógnak az aranyló levél fürtök.
Velem szemben üres udvar,
vadul benőtte a zöld gaz.
Betontömbök takarják el a napot,
Itt csak magamban vagyok.
Oly nagy itt a csönd,
csak a dohány serceg,
Néhány madár énekel
És csak telnek a percek
Édenkert ez,
Csöndes menedék a zajban
Fény a szürke homályban
Béke harcaimban.
ODA
Szavak
Nehezen jönnek nekem szavak,
hogyan találjam még a módját,
hogy lásd, szeretlek.
Nehezen jönnek a szavak.
Nehezen jönnek a szavak.
Nekem ez az egyetlen mód
számomra, hogy elmondjam, szeretlek.
Nehezen jönnek a szavak.
Nos, csak egy zenész vagyok,
eddig a dallam volt a legjobb barátom,
de a szavaim nem helyesen jönnek...
Felfedem a szivemet neked,
remélem, elhiszed, hogy ez igaz, mert
Ez csak egy egyszerű dal,
amit neked irtam a magam módján,
nincs rejtett értelme, tudod.
Hogy én mikor mondom,
szeretlek, szivem, kérlek,
hidd el, igazán igy van mert.
Berechet László
Kígyó anya
Kígyó anyám van
Körbetekeredik rajtam
Mérge van és foga van
És megvéd a zajban
Megvéd és oltalmaz
Büszke kígyó anya
Mikor megölel engem,
erős a karja
Kígyó nagyanyám van
Neki nincs mérge és foga
Ő körbecsavarodik
és megfojt a bajban
Kígyó anyám mégis felnevelte
Oly fojtónak mint őmaga
Anyám más kígyó lett
és megvéd a zajban
És ha torkomra szorít is
engem már nem zavar
mert tudom ha baj van
erős karja átölel
és ha félek oltalmaz
ODA
A haiku mester keresztbe tett lábbal ül
a párnázott fa padlón.
A nyitott tolóajtón keresztül
látja a stilizált kertet.
Kifeszített papír, tinta és ecset
hever az íróasztalon,
de nincs szükség sürgőségre.
Vesz néhány mély lélegzetet,
mellkasa emelkedik és süllyed.
Aztán lehunyja a szemét,
észleli a kinti világot
annak állandó hívogatásával,
mint a lombozat csevegését,
a kert falain túl.
A reggeli szellő suhan
a hajladozó ágak között,
felkavarja a leveleket
ismétlődő közeledésével.
Szavak nélküli nyelv,
de olyan jól érthető
finom árnyalataival.
Emlékszik korai sétájára,
amely a tóhoz vitte,
a rózsás hajnal illatához
és a mögötte elterülő sápadt hegyekhez.
Egy bölény állt a part közelében,
lábai térdig értek a vízben,
és halkan fújtatott, miközben ivott.
A nyári égbolt azúrkékbe burkolózik,
a felhők fehérek, mint a hó.
A távoli hegyek némák maradnak,
és a képek még mindig jönnek és mennek.
Az öreg tintába meríti az ecset hegyét,
és ahogy az végigsiklik a papíron,
a szép szó ömlik alkotója kezéből.
Kovács Iván
Délen a part közelében a tenger olívazöld,
és a lemenő nap olyan mint egy görögdinnye korong.
A ciprusok a parttól emelkedő
füves lejtőkön találják otthonait,
és a sziklák sötéten tanúskodnak saját tartósságukról.
Elmúlt időkben régi hajók horgonyt vetettek az öbölben,
Nehéz vas horgokat süllyesztve a zöld mélységbe,
és a legénység, szomjasan és tengertől megviselten,
partra szállt, eledelt és vörösbort követelt.
Idegen földekről hozott rakományukat aranyra cserélték.
Részegen, teli hassal, kielégítették
vágyait hajlandó vagy vonakodó nőkkel.
Majd végül visszatértek hajójukra,
hogy kielégítsék azt a mélyebb vágyat,
amely csak úgy teljesülhet,
amint széllel telt vitorlákkal
az örökséges hullámok útját követik.
És ma, mint elmúlt időkben,
a tenger olíva zöld a part közelében,
és a naplemente pirosra festi az eget az öbölben.
A ciprusoknak még mindig megvannak
az otthonaik A felemelkedő föld lejtőin,
és a sziklák, mint mindig is,
sötét tanúi saját tartósságuknak.
Kovács Iván
Az állomás peronján álltunk,
drága nagyanyám és én,
egy idős hölgy és egy félszeg fiú,
a búcsúzásuk peremén.
Itt közös utunk elválasztott
ahogy nagymamám előre látta,
repültek a pillanatok,
amint karjait széttárta.
Az állomás szürke homálya
beszivárgott ifjú szívembe.
Már csak percek voltak hátra.
Bánat surrant lelkembe.
Amint nagyanyám átölelt,
úgy tűnt hogy soha el nem enged.
Elfojtottam könnyeim,
de egész testem elernyedt.
Szüleim vittek Afrikába ,
nagyanyám ment falujába.
A sors rendelete szerint
kerültünk két világba.
Egy éven belül nagyanyám meghalt,
gyermekkorom erődítménye,
ki mint anya gondoskodott rólam,
de ezt már öregemberként írom,
szeretetének emlékére.
Kovács Iván
Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.
Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.
De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,
és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges búcsúzás.
Kovács Iván
A sovány és éhes tekintetek
éles tőrökké változtak.
A nagy Gaius megréműlten
áldozata az átoknak.
Március idusán
Krisztus előtt negyven négyben,
Július Cézár elvérzett,
a római szenátus körében.
Brutus szembe állt a néppel
és az épp érvekre hivatkozott,
de mint Antonius megszólalt,
Brutus ellen tanúskodott.
Az üst túlcsordult,
a nép felfegyverkezett:
- Halál az árulókra!
- Birtokai vesszenek!
Brutus és Cassius
Feledésbe vesztek.
Róma triumvirátusa
Istenként vezetett.
Öt évszázad folyamán
Játszódott a véres dráma,
Augusztustól Zénóig,
Egy kiszolgált nép számára.
Tanultunk-e valamit?
Akad-e bármi új?
Vagy a diktatúra, zsarnokság
Örökös és megosztott súly.
Kovács Iván
Megbarnult, nyári betlehem,
tétova maradvány-félelem.
Az ősz majd ronggyá áztat,
s a fagy végleg elporlaszt.
De most még tehetetlenül napba bámulok,
a Kaszással szembeszálló halálmadár vagyok.
Savanyú szagú, fagyott új kenyér,
kiből senki frissen sem kér,
s nemzeti szín szalag alatt
büszke hátú kalász rothad.
Közben, már nem is károg a varjú,
hisz rég volt már ragyogó szemű, szőke hajú.
Veress Zita
Még mennyire gyakran a tű éles szúrása,
amint szívja vért a gyenge, görbe vénából?
A végtelen várakozás merev műanyag székeken
a betegek steril palotájában,
a falak túllengő fehérségével,
amíg rád nem kerül a sor az EEG-re?
A félelemmel teli szorongás, reménysugárral keveredve,
miközben az agyvizsgálatra vársz
a szédülés és az ájulat ijesztő rohamai után?
Mi történt azzal a gyerekkel, amely
teli torokból kiabált túláradó gyönyörűséggel
amint átfutott egy derékig érő virágos mezőn,
és akinek a vére olvadt lávává változott
az első szenvedélyes csókkal, amely élesen
elválasztotta a gyermeket a férfiasság ambícióitól,
az ihletett művésszel, aki éjféltől hajnalig
lázasan festett műtermének rideg neonfénye alatt,
mert azt hitte, remekművet alkot?
Úgy gondolom, több mint készen állok arra,
hogy becsomagoljanak, lepecsételjenek és feladjanak
a határtalan és feltérképezetlen túlvilágba.
Kovács Iván
Azért vagyok, mert észlelek, érzek és gondolkodok,
aztán szárnyalok., bukok, álmodozok és törekedek,
mint a régi romantikusok, akik akkoriban tintával írtak,
de szavaim azt követelik, hogy tűzzel írjam versemet.
Az élet kezdettől fogva soha nem volt unalom.
A koponyám rejtett titkaiban ezt szabadon bevallom.
Korunkban a nyílt leleplezés szabály,
szóval elfecsegem mint midenki bolondja:
Ismerem a misztikust és a hétköznapit,
a józan észt és amit az őrület hagyott.
Így nincs semmi, amit el nem mondhatok
koponyám rejtett titkai közt ott vannak az adatok.
Forró hangos rímekben írom le életem,
a lázat és a győzelmet, lázadást és lebukást,
a szárnyalást mely által veszélyben lebegek,
aztán görnyedten és tétován tovább megyek.
Tehát a béke és a megkívánt nyugalom idején,
koponyám rejtett titkai sorolják hogy ki is vagyok én.
Kovács Iván
Csak megszületni volt nehéz,
az élet bazaltkövei
már könnyedén őrlik
a húst, a csontot.
S odafentről, ha lenéz,
tekintetével követi,
szeméből könny ömlik,
s titkolja, hogy mosolygott.
Veress Zita
© debrecenliterature.hu All Rights Reserved Privacy Policy