Ölelhetnél engem, s karjaidba olvadnék,
míg odakint a világ penészes omladék.
Álmodhatnánk, hogy ez itt az éden.
Mire a hajnal erőt vesz a sötéten,
közhelyeknek megadva magunkat,
csak várnánk, és várnánk a másikat.
Kezdődne minden újra, ahogy a kígyó a farkába harap,
s a mindenség ellen lelkünkben tomboló harag
lebegő, forró párává szelidűl csendesen,
míg szemünk, fülünk eltakarja a szerelem.
Veress Zita
Elmentem, bár maradhattam volna
s odabent a tűz kihült,
Nincs már fatörzs, korhadatlan,
mit megmászhatnék egyedül.
S az erős karok,
mik leemeltek a diófa ágáról,
ráncosan pihennek a kanapén,
a bajusz is már színtelen.
A puha ujjak odaátról a könnyet nem törölhetik,
a tekintetem túláradt patak.
A felbújtó ragyogó kék szeme
üvegek mögé kényszerült.
Nem lehetek többé virággyűjtő leány,
az aszály porrá szárította a Berettyó partját,
s a sóvirág mezők is szűrkébe fordultak.
A jószág nem járja körbe az utcákat,
a porta némán hallgat.
A tükör egy másik arcot mutat,
hisz a világ is más.
S ahogyan a házak a földbe olvadnak,
gyökértelenné teszi a jelen a múltat.
Az agy eljátszik velem,
s ahogy a könnyem ajkam sarkán megpihen,
érzem a zsenge kukorica, és a dinnyeföldek illatát.
Veress Zita
Megfáradt lelkek
Ó, bárcsak hűvös szél lehetnék
nyári éjszakán,
halkan süvítve dombok oldalán.
Sóhajtozó parasztnak lágy muzsika
élete legsötétebb óráján.
Ó, bárcsak fény volnék
eltébolyodott lelkeknek,
kiknek már csak teher az élet.
Ó, bárcsak elmondhatnám nekik, hogy igenis szép az élet!
Ó, bárcsak vízcsepp lehetnék
a hatalmas óceánban.
Hol megpihenhetnék a sodródó árban.
S ha a lelkem elvágyódna virágos rétekre,
békét kérnék mindenki szívébe.
Müller Klaudia
Ki minek gondol, az vagyok.
Sápadtan hulló, elfonnyadt falevél,
dalolva csábító tavi tündér.
Fúria, ki széttép minden álmot,
királynő, a csendben vágyott.
Halk szavú, bölcs, asszony-sámán,
szemölcs vartyogó béka hátán.
Boszorkány, átkot szóró,
esti nyugalmas mese mondó.
Édes illat nyáresti szélben,
örökre eltékozolt, eltűnt éden.
Olvadó hópehely, a tenyérről elfolyok,
ki minek gondol, az vagyok.
Veress Zita
Az éjszaka ránk borult,
s a sötét erővel húzza magához a fényt.
Ölelő karjában összeroppantani kész.
S ha az a pici fény enged vad, tomboló erejének,
a világ elolvad,
a folyó élet utolsó reménye is elillan.
Csak az ártatlanság óvhat meg minket,
és a pislákoló, konok hit az emberben.
Veress Zita
A végzetemet sosem akartam úgy átírni,
Hogy végül ezen a nyirkos úton végig kelljen engem kísérni.
Gyakran nem tudtam megbékélni önmagammal,
És sokszor tele voltam sok sötét indulattal.
Kerestem én azt a megoldást, mely nem járt volna kudarccal,
Hol van a sok testvérem, kik egyetértettek a szavammal.
Nem szenvedek hiányt, hisz van elég társam bőven,
De tudom azt, hogy a többiek sincsenek olyan rossz bőrben.
Nem is érdekelne engemet az ő dolguk,
Ha nem érezném azok bánatát, akikkel az életet hajtjuk.
Amíg gondtalanul éltem a valós valótlanságot,
Elrepült felettem az idő, és felfedték előttem a boldog tudatlanságot.
Rájöttem, a vér olykor vízzé válik,
Nincsen másik oldal, melyből több kapu is nyílik.
Elhatároztam, hogy igyekszem cselekedni,
Becsvágyamat nem fojtom és nem fogom befejezni.
Nem félek a bajtól, mely utolér és megpróbál legyőzni,
Nekem szánt hazugságoknak én nem fogok úgysem bedőlni.
Bárki mutathassa magát álszentnek és hitványnak
A báránybőrbe bújt farkas akkor is poklot hoz a birkáknak.
Elkerülhetetlen volt a legsötétebb óra,
Annyi bűnt, amennyit elkövettem ezért, sosem lesz meggyónva.
Hiába, a sok elvesztegetett és csalódott ember,
A lehetetlent megkísérelni egy enervált toxikus rendszer.
Vannak számomra is megoldhatatlan problémák,
Rosszakaró ellenségeim a kultúrámat gyilkolják.
Nem titok az, hogy már késő cselekedni,
Ezt a hatalmas családi köteléket nem lehet helyrehozni.
Találkoztam egyszer szeretett nagyapámmal,
Szavait figyelemmel kísértem, hosszú hallgatással.
Egy tettre kész ember, nem mindenre tud felkészülni,
Majd elmondta nekem, a könnyű úton járó felek sosem fognak kibékülni.
Pongó Győző
Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.
Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.
Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.
Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.
Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.
Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.
Pongó Győző
Elkorcsosult éjszakák lépten-nyomon követik lelkemet.
De a sorstalanság messzire elkerült engemet.
Míg céltudattal élem az én apró életem,
A halál árnyéka sem fog utolérni soha, amíg a reményt éltetem.
Nem szolgáltam rá az elkeseredett bosszúra,
Eltűnt az az árnyék, ami szívemet szétzúzta.
Oly önző és tékozló dolgokat teremtettem,
Míg itt vagyok ezen a földön, bánni fogom, mert a harag itt van bennem.
Bárhogy is alakuljon az én kilátástalan jövőm,
Hagyok hátra jót és rosszat, amíg marad elég erőm.
És ha farkasszemet nézek ezzel az aljas világgal,
Akkor majd remélem, hogy a végítélet órájánál az örökkévaló elfogad minden egyes hibámmal.
Nem tudják megtörni meggyötört elmémet,
Nem fizetem meg könnyel, csakis vérrel az emléket.
Bárhol is keresnek, nem tudják, ki vagyok,
Hisz jószándékkal élek és rossz erkölccsel halok.
Felperzselt földeken, ragyogó hajnalon
Elkorcsosult éjszakák a múltamon és vállamon.
Nem múlik el a halhatatlan háború nyomtalanul felettünk,
De kitartunk a szeretteinkért, hogy ne harcoljanak és szenvedjenek helyettünk.
Pongó Győző
Majd nem perelek, ha elmegyek.
Nincs mit tenni, hát beleegyezek.
Cinkos mosolyom, ha kedvelik az égiek,
adnak pár napot, hogy búcsút inthessek.
Ha egyszer meghalok,
úgy tervezem, az égen maradok.
Magamhoz csábítok néhány csillagot.
A magányos lelkeknek velük utat mutatok.
S ha értem csak az ég fog sírni,
nem kísértek, békében fogok nyugodni.
Vadult virágokkal, suttogva fogom hirdetni:
Nem túl jó a hely, de ezt is meg lehet szokni.
Veress Zita
Elkorcsosult éjszakák, lépten nyomon követik lelkemet.
De a sorstalanság messzire elkerült engemet.
Míg céltudattal élem az én apró életem,
A halál árnyéka sem fog utolérni soha, amíg a reményt éltetem.
Nem szolgáltam rá az elkeseredett bosszúra
Eltűnt az az árnyék, ami szívemet szétzúzta
Oly önző és tékozló dolgokat teremtettem
Míg itt vagyok ezen a földön, bánni fogom, mert a harag itt van bennem
Bárhogy is alakuljon az én kilátástalan jövőm,
Hagyok hátra jót és rosszat, amíg marad elég erőm.
És ha farkasszemet nézek ezzel az aljas világgal.
Akkor majd remélem,hogy a végítélet órájánál, az örökkévaló elfogad minden egyes hibámmal.
Nem tudják megtörni, meggyötört elmémet
Nem fizetem meg könnyel, csak is vérrel az emléket
Bárhol is keresnek, nem tudják ki vagyok
Hisz jó szándékkal élek, és rossz erkölccsel halok.
Felperzselt földeken, ragyogó hajnalon
Elkorcsosult éjszakák a múltamon és vállamon.
Nem múlik el, a halhatatlan háború, nyomtalanul felettünk
De kitartunk a szeretteinkért, hogy ne harcoljanak és szenvedjenek helyettünk.
Pongó Győző
Elvesztem!
Ha megleszek, először neked jelzem.
Nem futottam el,
csak a nagyváros elnyel.
Ha felnézek az égre,
a betonfalak üveg tükre
kajánul kacag.
Elrejti az útmutató csillagokat.
Esőcseppként feltapadok,
vagy tolpiheként tovaszállok.
Milliónyi láb ha tapos,
az utca, ha túlságosan zajos,
mennék, ha maradhatok,
ha maradok, itt sem vagyok.
Éjszaka a neonfényben
szabadságot álmodok, pusztai szélben.
Veress Zita
Mostanság mintha már egyre nehezebb, viszontagságosabb lehetne kitárni az ajtót magam előtt; nem csupán, hogy beengedjem rajta egykorinak vélt őszinte ismerőseimet, barátaim kicsiny táborát, vagy a volt-nincs mennyasszonyt, aki rútul becsapott. Ugyanezen a kis Lélek-kapun keresztül ismerhették volna meg a teljes jogú, hús-vér humánumot, aki lehettem volna, ha a ,,rossz helyen, rossz időben" - elve rám ki nem szabatott.
Legutóbb rémálmok ébresztettek vaksötétbe borult hajnalon: ,,Mondd csak, Barátom?! Nem érzed azt, hogy minden egyes nap, amit itt e Földön kell eltöltened immár egyre kínkeservesebb, s csupán csak vonszolod magad után az ólomsúlyos Sziszifuszi-terheket, mint afféle hétlakat-pecsétes kidobni való koloncokat?!" - kérdezte a suttogó, prófétai hang, mire öntudatra ébredt bennem a kába, kissé másnapos öntudat.
Meglehet azért volt ez így, mert igazán sosem mertem megnyílni mások előtt, tán még a legközelebbi családtagjaim előtt sem. Még csak az kellett volna, hogy Ádám-kosztümben, szándékosan lemeztelenített pőre-provokatív testtel flangáljak egész álló nap szemeik előtt, miközben szemérmesen homofób voltam majd negyven éven keresztül.
Bennem kicsírázott a tudatos félsz, hogy valami sosem volt rendben, tán még akkor is, mikor igazság szerint annak tűnhetett; görbe-tükrök mélyén tán sosem kerestem valódi Igzságokat, hiszen azok többségben a sebzett szív burkában lakoztak, s csak arra vártak csöndesen lappangva, hogy az Egy-Valaki érdemben felfedezze, vagy megszólíthassa őket.
Vigyáznom illene, hogy legalább érzéseimben ne csalatkozzam, ne herdáljam, tékozoljam, vagy lopjam meg saját magam naiv-gyerekes manipulálhatóságát. Egyszer majd megérzem, hiszen szerveim figyelmeztetést küldenek, mint baljóslatú intőjeleket, hogy hamarján lejárt a szavatosságom!
Tasev Norbert
© debrecenliterature.hu All Rights Reserved Privacy Policy