Debrecen és az irodalom

CSOKONAI DIÁKSZEMMEL: AMIT RÍMEKBE FOGLALNI NEM LEHET

A Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma csapatának munkája
Középiskolások: Deczki Stefánia, Kiss-Dávid Judit, Sárándi-Szűcs Orsolya
Mentorhallgatók: Frind Bianka, Kovács Kincső Csenge
Vezetőtanár: Baranyai Norbert

Amit rímekbe foglalni nem lehet
(színjáték)

SZEREPLŐK

Pálóczi Horváth Ádám, Csokonai cimborája
Szilágyi Gábor, Csokonai egykori elöljárója, riválisa Kazinczy Ferenc, Csokonai jóbarátja
Vajda Pál, kereskedő, Csokonai kedvesének az édesapja Vajda Julianna (Lilla), Csokonai kedvese
Diószegi Sára, Csokonai édesanyja
diákok
gyülekezet

Történik Debrecenben, 1805-ben, Csokonai temetésén.

ELSŐ FELVONÁS

Első jelenet

Ravatal előtt. Csokonai egyik volt diákja búcsúzik.
A sírnál áll Szilágyi, Kazinczy, Pálóczi, Csokonai barátai, rokonai, diákok.

Első Diák: Kedves egybegyűltek! Tisztelt nagyságos urak!
Sajnálatos dolog, hogy egy oly nagy, s kiváló embertől búcsúzunk ma, mint a mi drága tanítónk, Csokonai Vitéz Mihály. Ki oly sok jót tett értünk, diákokért...

Szilágyi (Magában. Sértődötten.):

„Oly sok jót tett??” Maguknak csak a rosszat okozta, abból a „tanításból” nem sok jó származott, és egyébként is a borozgatáson, pipázáson és az emberek megalázásán kívül mást nem is tudott tanítani. „Vitéz??” Nem volt ő több nálam semmivel sem. Úgy vélem családja sem nemesi.

(Ez az ember is csak azért beszél így, mivel nem gondolja azt, hogy azok is hallják, amit mond, akikre nem is gondolna. Nem más beszél belőle, mint a harag. Haragszik amiatt, hogy más sikeresebb volt tanárként, mivel diákjai jobban kedvelték, mint őt.)

Első Diák: ...A diákjai nevében most elbúcsúzunk oly hűen szeretett tanítónktól. A Jóisten nyugosztalja!

Szerelme apja (Vajda Pál uram) jön. A Sírhoz indulnak a koporsóval.

Vajda Pál: Még pont időben ideértem. Sokat kellett gondolkodnom, jöjjek-e vagy sem, de úgy gondoltam, ennyit legalább megérdemel, ha már a lányom kezét nem kaphatta meg. Julianna tartotta magát előttem, amikor megmondtam neki e szörnyű hírt, bár aggódtam amiatt, hogy gyermekien gondolkodik még.

Egy diák a tömegből odalép Lilla édesapjához.

Második Diák: Igen uram, nagy szerelem volt az övék, de sok hátráltató tényező miatt ez sajnos nem teljesülhetett be. Bármennyire is szerették volna azt.

Vajda Pál: Hátráltató tényezőnek gondolja azt, hogy valaki oly nagyon szereti gyermekét, hogy megvédené minden rossztól, többek közt attól is, hogy ne kelljen nélkülöznie? Olyan férj kellett a lányom számára, akinek megvan az anyagi biztonsága, nem kell a pénz miatt aggódnia így már soha. Különben is, a szerelem az egy egyszerű emberi érzés, idővel úgyis megszeretik egymást, meglátja ebben a vagyonos férfiban is azt, amit ebben a rongyos költőben láthatott. A jólét fontosabb bármilyen gyermeki érzéssel szemben. Különben is, miből éltek volna meg? Ha Csokonait az anyja nem tartotta volna el, akkor mégis miből élt volna meg leányommal? Talán kettejüket tartotta volna el az az asszony? Miféle anyagi biztonságot tudott volna néki teremteni?

(A költő, aki ennek a pökhendi ember lányának szánta odaadni az egész világot, esélyt sem kapott a bizonyításra. Mintha ez a temetés is csak róla szólna.)

Második Diák: Abban egyet érthetünk, hogy a jólét fontos, de nem áll mindenek felett. Az érzelmek s a szeretet is épp oly fontos. Szeretet nélkül borzasztó rossz az élet. Főleg, ha elveszítünk valakit, aki számunkra a világot jelenti. De ezt maga nem szeretné megérteni sem és egy ilyen szomorú napon, mikor búcsúznunk kell egy szeretett személytől, nem szeretnék vitatkozni a múlton. Ami történt az megtörtént, bármennyire is szeretnénk nem tudunk már rajta változtatni.

Szilágyi: Vajda Pál uramnak adok igazat. Egy olyan ember, aki az italozgatáson, pipázgatáson, illetve mások meggyalázásán kívül nagyon nem ért máshoz, az elviekben szeretett asszonya idővel boldogtalan lenne mellette, mert nem tudná megadni neki azt az örömet, amire neki szüksége van, mert nem lenne rá elég ideje a jobbágymunka mellett.

Pálóczi: Na de uraim, mit gondolnak magukról?! Egy ilyen szomorú napon így beszélnek egy ily nagyra becsült emberről a saját temetésén? Mint már jó barátunk (eközben a diákra mutat) említette, a boldogság mindenek felett áll, nem kell hozzá a sok pénz. Mihály barátom tisztelte annyira a hölgyet, hogy rá szánta volna minden idejét. Igaz, szeretett mulatni, de az imádott nő mellett kevesebb időt szánt volna a mulatságra, míg inkább az asszonyára. Egyébként is szegény fiatalembert miért támadják ennyire, halottról vagy jót vagy semmit. Kiváló verseket írt, nem a semmiért lett a poétai osztály vezetője. Egy jóra való ember volt ő, jogot is tanult, tehát nem mondhatják róla azt, hogy nem értett a pipázgatáson és borozgatáson kívül semmi máshoz. Maguk mégis ennyi idősen hol tartottak?

Mindenki elhalkul, mivel a sírhoz érnek. Vajda Pál el. Kazinczy jön.

Kazinczy: Et In Arcadia Ego! Ez a legtalálóbb sírfelirat, mellyel lehetne jellemezni drága barátunkat. Mily nagy veszteség számunkra halála...

Szilágyi: Drága Ferenc, már megbocsátson, de maga minket, debrecenieket ennyire lenézne? Maga ezt a csodálatos várost marhalegelőnek tartja és ezzel magát felsőbbrendűnek gondolja? Lehet, hogy maga ezt gondolja Csokonairól, de ezt az egész várost nem kellene ennyire rosszul minősítenie.

Második Diák: Tanár úr nem gondolja, hogy kezd túlzásokba esni szeretett tanárunkkal kapcsolatban? Kazinczy uram ezt nem úgy érti, ahogyan azt maga gondolja. Nem gondolná azt, hogy előbb meg kellene kérdezni, hogy miről is van szó, és aztán ítélkezni a gondolatok felett?

Szilágyi: Valakinek nagyon felvágták a nyelvét, de csak vigyázzon, végül nehogy repüljön a kollégiumból.

Kazinczy: A diák igazat mond, elnézést kérek, hogy szavába vágok. Megtudhatnám a nevét? (A diákhoz fordul.) Az ékesen érvelő, művelt embereket nagy becsben tartom.

Második Diák: Simon Mihály a nevem uram.
Kazinczy (Folytatja megkezdett monológját, miután kezet rázott a fiatal emberrel.):

Tehát én nem teljesen úgy értettem, mint ahogyan azt Szilágyi uram gondolja, és feltételezi rólam. Mivel a művelődésben gazdag helyeken, ahol tudnak az emberek sokat gondolkodni, ott a kultúra virágzik. Ahol a kultúra virágzik, ott nagy szerepe van a költőknek. Mivel egy nagy becsben tartott költőről van szó, úgy gondoltam, hogy ez igazán méltó lesz hozzá.

Pálóczi: Igaza van, ez nem Debrecenről szól, nem a várost minősíti, ahogy a kevésbé gondolkodni vágyó emberek gondolják azt. Árkádiának több értelme van, mint azt bárki is gondolná...

Szilágyi: Maguk csak azért gondolják ezt, mivel nem ez a hely szülővárosuk, nem élik itt minden napjukat. Nem gondolnak bele abba, hogy ez mennyire sértő tud lenni egy fejlődő városnak.

Szilágyi sértetten elviharzik. Zsoltárt énekelnek. A koporsót óvatosan leengedik a földbe. Minden egyes földdarab hangosan koppan azon, mintha üres lenne. Keservesen siratja anyja fiát, a fájdalma szétárad a jelenlévőkön. Mindenki őt siratja. Miután elföldelték, megindulnak a tor helyszíne felé.

Második jelenet

Kis ösvényen, a tor felé haladó úton.

Kazinczy és Pálóczi összetalálkoznak, és mint mindenki más, ők is a sírfeliratról kezdenek beszélgetni. Pálóczi Kazinczyt támogatja, egyetért azzal, hogy a felirat nem sértő szándékú, sőt egyenesen dicséret Kazinczy részéről.

Kazinczy: Nem értem a debrecenieket, nekik kéne a legjobban megérteni az Árkádia szó valódi jelentését!

Pálóczi: Teljesen egyetértek veled, ha szabad ilyen baráti hangnemben megszólítanom téged. A mai ember mindent negatívan vesz. Egyből áldozatnak és sértettnek nyilvánítja ki magát, és egyből sajnálni kell őt.

Kazinczy: Már elnézést, hogy a szavadba vágok, természetesen tegezzük egymást, hisz egy nevezőn vagyunk, ilyenkor mi sem jobb egy megértő társnál. Valamint teljesen jogos, amit elmondtál, a debreceni ember manapság nem a józaneszéről híres. Már azokból kiindulva, akik támadásnak veszik eme becses megnevezést. Jómagamnak kéne megsértődnöm, hiszen kétségbe vonták intelligenciámat és kinézik belőlem, hogy egy síron keresztül sértegetném ezeket az embereket. (Kínosan elneveti magát.)

Eközben egy keskeny úton haladnak a tor felé, amikor egy kis ösvényen, ami keresztezi az útjukat, megjelenik Csokonai egykori kollégiumi igazgatója, Szilágyi. Mindhárman köszönnek egymásnak, még kalapot is emelnek. Pálóczi jól ismeri már Szilágyit a mesékből, melyeket Csokonaitól hallott egykor, de még soha nem beszélt személyesen és közvetlenül Szilágyival. Nem akarta, hogy megtudja, mennyire hírhedt, be kellett mutatkoznia. Ha akarják, ha nem, Szilágyi csatlakozik hozzájuk, és beszélgetést kezdeményez.

Szilágyi: Nem állt szándékomban hallgatózni...
Kazinczy (magában): Hát mégis sikerült.
Magában motyogott, egy úriemberhez méltóan, nem hallotta senki. Szilágyi: ...de hallottam, hogy a sírfeliratról beszélnek.
Pálóczi: Jól hallotta, tisztelt... Hogy is hívják?

Szilágyi (kimért hangsúllyal): Szilágyi Gábor.

Kazinczy (dühösen): Mit akar maga már megint itt? Nem volt elég egyszer földbe tipornia a saját becsületét? Vagy esetleg hiányzik még egy sor a megaláztatásból? Jól vigyázzon... megjegyzések egész lexikona van a zsebemben, amit bármelyik pillanatban elő tudok kapni.

Szilágyi (az eddigieknél hangosabban): Folytatni kívánom, amit elkezdtem, csak maga közbevágott. Tehát, elkaptam néhány mondatot, amelyek a nézeteiket bizonyítják. Véleményem szerint nem kellene a debrecenieket hibáztatni, amikor egyesek nem voltak egyértelműek.

A hangos beszédre felfigyel Csokonai édesanyja, aki ezután a civakodó férfiak közzé állva szólal meg.

Diószegi Sára: Uraim! Legyenek szívesek és a mindenféle sérelmüket ne a fiam temetésén teregessék ki. Így is túl nagy a lelki fájdalmam, nem kell a maguk felesleges kakasviadala ezen a helyen. Ha valamelyikük még egyszer nekiáll veszekedni, ezzel meggyalázva fiamat, és engem emberszámba nem véve, annak egy gyászoló édesanyával gyűlik meg a baja.

Itt Szilágyi Kazinczyra pillant, majd folytatja.

Szilágyi: Magára vessen az, aki nem teszi egyértelművé a gondolatait, majd kidobja a világ elé, amely néhány embert megborít, teljesen jogosan.

Kazinczy: Nem hiszem, hogy a megfelelő helyszínt választotta ennek a megvitatására. Legalább annyi tisztelete lenne egykori diákja felé, aki most a földben fekszik, hogy nem kezdi el nyalogatni a sebeit.

Szilágyi: Maga akar itt nekem a tiszteletről beszélni? Azért jöttem el a temetésre, mert a jó modorom megkívánta azt, de semmiféle tiszteletről nincs itt szó. Csokonai megszámlálhatatlan alkalommal tiporta földbe a tekintélyem, határok nélkül mászott a magánéletembe, és utána fel volt háborodva a döntésemen. Amiket felsoroltam, azok meg sem közelítik azokat az illetlenségeket, amiket tett. Csak azért vagyok itt, mert a pozícióm megkívánja azt.

Pálóczi (csitító hangsúllyal): Uraim! Nem hiszem, hogy itt és most ebbe bele kéne kezdeni! Kazinczy (meg sem hallva a mellette álló Pálóczit): Tehát azt mondja tisztelet...

Szilágyi: Igen, vagyis ennek a hiányát taglaltam. Csokonaiban egy cseppnyi sem volt soha. Ám ezt gondolom maga is jól tudja, csak itt álszenteskedik, számomra érthetetlen okokból.

Kazinczy: Maga engem ne merjen álszentnek nevezni! Csokonainak voltak sajátos jellemvonásai, amelyeket én igen kedveltem. Költőtársam volt és jó barátom, bizalmasom, tehát, ha még egyszer álszentnek mer nevezni, főleg miatta, akkor nem fog érdekelni, hogy hol és milyen körülmények között vagyunk, a szavaim hamar tettekké fordulnak majd át.

Ekkor már jó néhányan a veszekedő páros és a megsemmisült Pálóczi köré gyűltek. Kazinczyék észre sem véve, folytatják az erkölcsi vitát. A tömeg hol az egyikkel van, hol a másiknak ad igazat. Nehéz a helyzet, megosztó, hogy ki kivel van. Fokozódik a feszültség, a gyülekezet kezdi elveszteni a fonalat. Teljes a káosz.

(Sosem gondoltam volna, hogy ezek az emberek úgy vesznek majd meg, mint ebek egy cafat húsért vagy mint egyesek egy pipányi dohányért...)

Szilágyi: Ha jól értem, maga fenyegetőzik, ami egy ilyen állítólagosan magas intelligenciájú embertől nem elfogadható.

(Szilágyi szavai csak úgy fröcsögtek a szájából, mint a megsavanyodott bor.)

Kazinczy (kötekedően és lenézően): Ohohó, először nem értettem, hogy miért ágaskodik itt nekünk, mi célja azzal, hogy beleköt a privát beszélgetésünkbe, de most már rájöttem. Az a hír járja, hogy maga kedves Szilágyi, gyakran húzza meg a kulacsot, így temetve bánatát és dühét abba, hogy egy diáknak volt mersze mást gondolnia, mint Ön, és kimondta az igazat. Ezzel a saját önbecsülését tiporja a földbe.

Erre a kijelentésre páran felmorogtak, egyes diákok pedig próbálták visszatartani a kitörő nevetésüket. Kazinczy hirtelen felindulásból mondta eme szavakat, amelyekben talán volt igazság, talán nem. De az biztos, hogy ez súlyos vád volt, nem ide illő, már-már erkölcstelen.

Szilágyi: Egy költő nekem ne beszéljen az ivásról, mindenki tudja, hogyan születnek a művek.

Kazinczy ekkor adott Szilágyinak egy pofont ököllel, amiből egész hirtelen egy verekedés kerekedett ki. Szilágyi sem hagyta magát, Kazinczy megkapta a választ: Szilágyi könyökét a gyomorszájába. (A helyzet hasonlatos volt egy ládához, ami egy szekér tetején van és melyben két paradicsom hömpölyög.)

Pálóczi szétválasztva őket, ő maga is kap néhány ütést. Diószegi Sára ekkor megjelenik, könnyes szemekkel, vörös arccal a már szétválasztott férfiakra néz, majd mind a kettőnek ad egy pofont.

Diószegi Sára (kikelve magából): Elég legyen! Szégyelljék magukat! Mit képzelnek maguk? Ha a Szent Péter meg a Szent Mihály küzdene itt élet-halál között, akkor is szétcsapnék köztük! Meg ne lássam magukat többet egymás közelében ezen a helyen, meg az életben soha!

Rövid, kínos csend. A tömeg, és a két sértődött zihálva el.

Közben a gyászolók másik része már bevonult a tornak előkészített terembe, nem akartak részesei lenni ennek a verekedésnek, még csak szemtanúk sem akartak lenni. Ez az erkölcsi vita, amely tettlegességbe torkollott, megingatta az embereket a lelki nyugalmukban. Minden perspektíva kérdése-és ezt ők maguk is pontosan jól tudták. Látszik, hogy mennyit jelent az emberek saját maguk véleményének bizonyítgatása.

„Csokonai forog a sírjában” -gondolták. Jól gondolták.

Szép számmal gyűltek az emberek a terembe, és megérkeztek a várt vagy éppen váratlan emberek is...

MÁSODIK FELVONÁS

Lilla: De apám, ő miattam hagyott fel az italozással. Ő miattam próbált tisztább életet élni, és én elhagytam. És most... most soha nem mondhatom el neki, hogy mennyire sajnálom.

Ismét a múltban, de később. Lilla boldogan áll egy férfi oldalán, aki most vette feleségül. Az esküvő friss emlékei még mindkettejük arcán láthatók.

Lilla (szorongva): Nem érdemlem meg ezt a boldogságot. Nem tudom, hogyan léphetnénk tovább a Mihály iránt érzett szerelmemen.

Az új férj megöleli Lillát, láthatóan megpróbálja megnyugtatni. Vajda Pálnak az arcán látható egy büszke mosoly.

Vajda Pál (suttogva, kissé ingerülten): Lilla, az élet folytatódik. Jogod van boldognak lenni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy mindig a múltban éljünk. Nem volt az olyan szép. Hidd el, minden, ami történt, az mind miattad lett így. Gondolj csak bele, gazdag férjet találtam neked, ezért igazán hálásnak kell lenned. Igazán boldognak kéne lenned.

A színpad sötétedik, csak a boldogan mosolygó házaspár kontúrja látható, miközben a zene halkan szól.

Negyedik jelenet

A színpad közepén egy kis oltár Csokonai számára, díszek és gyertyák. Egy fiatal diák, akit senki sem ismer, feláll a színpadon. A diák remegő hangon kezd el beszélni, volt tanítója emlékére, hirtelen felindulásból.

Harmadik Diák: Tisztelt gyászolók, barátok és családtagok! Ma mind együtt gyászolunk egy fontos ember elvesztése miatt. Csokonai Vitéz Mihály, a férfi, aki megérintette a szív mélységeit, és eggyé vált a költészettel. Szavai olyan erővel hatottak ránk, mint a viharos tenger hullámai, és éppúgy, mint a tenger, belőle is merítettük az életvizet.

A diák egy pillanatra elnémul, próbálja összeszedni magát. A közönség hallgat, érzik a beszéd súlyát...

Harmadik Diák: Soha nem találkoztam Csokonai Vitézzel, de a versei mintha egy másik világból szólnának hozzám. A távoli múltból, ahol a szavaknak még valódi ereje volt, és nem csak üres zajként csengtek a fülünkben. Azt hiszem, ezért vagyok most itt, hogy tisztelegjek előtte, és mondjak neki egy utolsó köszönetet.

A diák hangja megremeg, a könnyek a szemébe tódulnak. A háttérben egy idegen, rideg hang hallatszik...

(Őszinte szavaid megtalálták a helyüket a szívemben, fiatal barátom. Én is egy idegenként indultam el az élet útján, mégis találkoztunk a szavak birodalmában. Az emberek elfelejthetnek minket, de a szavaink örökké élnek. Így vagyunk halhatatlanok.)

A diák megpróbálja elnyomni a könnyeit, miközben a beszédét folytatja.

Harmadik Diák: Ma eljöttünk, hogy búcsút vegyünk tőle, de a szavai továbbra is velünk maradnak. A versei a szélben szállnak, a csillagok között ragyognak, és a szívünkben élnek. Csokonai Vitéz Mihály, hálásak vagyunk neked, hogy megosztottad velünk a művészetedet, a szenvedélyedet és a lelkedet. A te örökséged tovább él bennünk.

A diák könnyes szemekkel lehajtja a fejét, majd a színpad sötétedik. Csokonai szelleme megmarad, a hangja visszhangzik a sötétben.

(Az idő átível az életen és a halálon. A szavak, mint hűséges utazótársak, mindig velünk maradnak. Most pedig, új utakat járva, hagyjuk hátra a múltat, és várjuk a jövőt. Ahogyan én is tettem.)

A színpadon a sötétségben csak az idegen hang marad, majd a függöny leereszkedik, elnyelve a hangot és a fényt.

A színpad közepén egy kis oltár Csokonai emlékére, körülötte egy-két szál virág a legközelebbi hozzátartozóktól. A gyászolók sorban állnak, mindegyikük kezében egy-egy szál rózsa. Lassan lépnek oda, és egyenként odahelyezik a virágot, mintha csak a földbe ereszkedő koporsót képzelnék oda. A hangulat csendes és megható. Mindenki mély fájdalommal teli arcot vágva hajtja le a fejét. A gyászolók halkan suttogják: "Nyugodjon békében." Az utolsó szavaknál a függöny enyhén megrebben, a színpad közepén egy árnyalatnyi fényben Csokonai Vitéz Mihály alakja jelenik meg, döbbent és meghatott arccal szólal meg.

Csokonai (én): Életünk egyetlen szép és gyors mozdulat, olyan, mint egy szélroham, mely pillanatok alatt eltűnik. Néhány kortynyi emlék marad csak utána, a szavak, a versek, azok a dolgok, amik a lelkünk mélyéről származnak. És most, ezen a búcsúztatón, én is itt vagyok veletek, egy utolsó alkalommal, hogy elmondjam történetemet.

(A gyászolók halkan hallgatják, minden figyelmük a színpad közepére irányul. Csokonai Szelleme folytatja. Folytatom.)

Csokonai (én): Születésem óta a szavak voltak mindeneim. A költészetbe menekültem, hogy a világ zajától távol legyek. Az évek során sokszor elvesztem az utamat, de mindig találtam

Ötödik jelenet

magamnak egy újabb versszakot, egy újabb kifejezést. Szerelmes voltam az életbe, az emberekbe, a szerelembe az alkotásba. És a borba.

A gyászolók figyelmesen hallgatják, mintha a színpadon lévő Csokonai megtisztelné őket a beszédével.

Csokonai (én): Mindig az igazságért és a szabadságért harcoltam. Az álmok és vágyak hajszolásában találtam meg az életem értelmét. És most, ahogy itt állok közöttetek, érzem, hogy az életem minden mozzanata, minden szó, minden dal, itt él tovább ezen a színpadon.

A gyászolók lassan felemelik a fejüket, tekintetük még mindig a színpadon lévő Csokonai szellemére irányul. (Mindenki engem néz.)

Csokonai (én): Köszönöm, hogy eljöttetek, hogy utoljára is hallhattam a ti hangotokat. Ne hagyjátok, hogy a szavak meghaljanak velem együtt. Tartsátok őket életben, adjatok nekik további értelmet és szépséget. A szavaimnak, mik a világ tudtára adták gondolataim az érzelmeim vad fergetegeiről, s életem minden pontját felforgató, mindent elsöprő szerelmemről, mit az iránt a nő iránt éreztem, kinek testem-lelkem odaadtam volna, hogy csak egy röpke pillanatra láthassam szemének égető varázsát. Én most békére találtam, az álom végén, de a szavak mindig velünk lesznek, mint egy örökös emlékezet.

A függöny lassan leereszkedik, eltakarva a színpadot és a gyászolókat.

(Eltűnök az árnyékban, de a szavaim még mindig zengenek az emlékezetben, mindig ismétlődnek a nyelv kihalásáig.)

ÍRTÁK
Deczki Stefánia Kiss-Dávid Judit Sárándi-Szűcs Orsolya

SZERKESZTETTÉK
Frind Bianka Kovács Kincső