Ismered-e a tájat hol citromfák virágoznak,
És sötét lombok közt narancsok illatoznak?
Hol a kék ég alatt fúj egy enyhe szél,
És halkan a mirtusz, magasra nő babér?
Jól ismered? Ott!
Ott veled, galambom,
Osszuk meg kalandom.
Ismered-e a házat melynek tetőjét oszlopok tartják fel?
Ragyog a terme s minden szoba csillog gyönyöreivel,
Hol márvány szobrok szomorúan rám merednek:
Szegény kis gyermekem, veled mit is tettek?
Jól ismered? Ott!
Ott, veled, kedves gyámom,
A választ megtalálom.
Ismered-e a felhős és meredek hegységet
Hol ködben az öszvér is majdnem eltéved?
Barlang mélyén sárkány neveli utódját,
A zuhanó vízesés mossa merev sziklát.
Jól ismered? Ott!
Utunk arra vezet!
Atyám, ott találjuk az igaz feleletet.
Johann Wolfgang von Goethe
Ismételten keringve a kiszélesedő örvényben,
A sólyom nem hallja a solymárt;
A dolgok szétesnek; a központ nem bírja;
Puszta anarchia terjed a világon,
A vér által tompított dagály kilazult, és mindenhol
Az ártatlanság szertartása fulladozik;
A legjobbak meggyőződéstelenek, míg
A legrosszabbakban csak szenvedélyes intenzitás ural.
Bizonyára valami kinyilatkoztatás van kéznél;
Biztos, hogy a második eljövetel közeleg.
A második eljövetel! Alig hangzanak el ezek a szavak
Amint egy hatalmas látomás a Spiritus Mundiból
Megzavarja a látásomat: valahol a sivatag homokjában
Egy oroszlán testű és emberfejű alak,
Oly üres és könyörtelen tekintettel mint a nap,
Lassú combjait mozdítja, miközben körös-körül
A sivatag madarainak árnyéka csévél.
A sötétség ismét leereszkedik; de most már tudom
Hogy az a húsz évszázados megkövesedett alvás
Egy ringató bölcső által rémálommá bosszankodott,
És micsoda durva vadállat, melynek végre eljött az órája,
Indul lomhán Betlehem felé hogy megszülethessen?
W, B, Yeats
1. Cogida és a halál
Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.
A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszushúr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.
Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek, mint napok,
délután ötkor.
Délután ötkor.
Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!
2. Az ömlött vér
Nem akarom látni!
Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.
Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.
Nem akarom látni!
Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!
Nem akarom látni!
Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek, mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!
Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját,
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét,
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd, hogy nézzem!
Nem akarom hallani, amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése, mely felvilágítja
a szintek üléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrére.
Ki kiáltott, hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek, hogy nézzem!
Nem hunyta be szemeit,
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
sápadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában,
ki különb volt nála,
vagy olyan kard, mint az övé,
sem olyan igaz szív, mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét,
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitűnő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyúval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Milyen félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!
De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben,
botladozva egy ezer patán,
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely, melybe beleférne.
Nincsenek fecskék, melyek inni tudnák.
Nincs se fagy, se fény, mely lehűtené,
sem ének, sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg, mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!
3. A kirakott test
A kő olyan, mint egy homlok, melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan, mint egy váll, mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.
Láttam szürke záporokat, amint útban voltak a hullámok felé,
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
nehogy megakadjanak fekvő kövekben,
melyek végtagjai kilazulnának anélkül, hogy vérük átitatódna.
Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot, sem tűznek kristályát,
hanem csak fal nélküli arénákat, arénákat és még több arénákat.
Most Ignacio, a nemesen született, ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sötét minotaurusznak a fejét.
Mindennek vége van, az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva könnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán.
Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test, mely kezd elfakulni,
egy tiszta alak, melynek csalogányai voltak,
és most nézzük, amint feltelik mélységtelen lyukakkal.
Ki gyűri a szemfedőt? Az, amit mond, hazugság!
Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül,
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.
Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat, kik lovakat törnek be, és folyókat uralnak;
azokat az embereket, kik zengzetes csontvázzal dalolnak,
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.
Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt, melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni, hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány, kit kifosztott a halál.
Akarom, hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját,
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan, hol elvesztette magát
anélkül, hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.
Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjúkorában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.
Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel,
hogy hozzászokjon a halálhoz, melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést,
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!
4. Hiányzó Lélek
A bika nem ismer, sem a fügefa,
sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged,
mert örökre meghaltál.
A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer,
mert örökre meghaltál.
Az ősz kicsi, fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert örökre meghaltál.
Mert örökre meghaltál
úgy, mint a föld összes halottai,
mint az összes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.
Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.
Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.
Federico Garcia Lorca
A félelem árnyékot szőtt az utcákban
Űvölt a nyermek ,szeméből nem köny jő,hanem vér.
Vér Mely elárasztja a szobát.
A levegő nehéz lesz mint súly amit cipelek.
Kezemhez vér tapad
Míg mások isznak ,nekem a folyó apad.
Míg mások egymással flörtölnek, addig én hallgatom a hazug és túlzó szavakat miket odadobálnak.
Még ha igazak is ,olyan műnek érződik mint egy lepukkant pincében lévő piszkos elátkozott babák sora amit egy szegény eladó árul hogy legyen mit ennie.
Mit művel az ember fia ?
Kérdezem én magamtól.
Rég volt már a sötét középkor.
Minnél több ember segíteni tudna ha baj van,annál kisebb az esély ,hogy bárki is megment.
Torz ez az egész ,mint egy festmény mi magát festi,egy hal ki a vízben fuldoldokol,és ezt nézve engem is fojtogat valami.
valami ami elérhetetlen de itt van közel, nagyon közel van de mégis olyan messze hogy nem látom.
Mi ez az érzés?
A vég?
vagy csak szimpla félelem?
nem tudjuk biztosra....
hogy a vég vagy a kezdet ,de mivan ha mindkettő?
mi van ha nincs értelme semminek és mégis van?
talán egy rémálomban vagyunk és fel kéne ébredtünk mielőtt a rémálom megesz minket.
Vagy mi a rémálmot....
Antóci Patrik
Sírok között
Sírok között járok amíg élek.
Sírok között keringek míg csak élek.
Barátok hozzátartozók bajtársaim az életben sajnáljatok amíg élek mert sírok között járok én Mot nyár és rögvest tél így váltakozó és megy az idő az idő amely sírba tesz és megrohaszt sajnáljatok mert míg élek sírok között járok én.
Hirth Róbert Csaba
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Radnóti Miklós
Debrecen irodalmi közösségének hivatalos oldala
© debrecenliterature.hu Minden jog fenntartva! Adatvédelem