A félelem árnyékot szőtt az utcákban
Űvölt a nyermek ,szeméből nem köny jő,hanem vér.
Vér Mely elárasztja a szobát.
A levegő nehéz lesz mint súly amit cipelek.
Kezemhez vér tapad
Míg mások isznak ,nekem a folyó apad.
Míg mások egymással flörtölnek, addig én hallgatom a hazug és túlzó szavakat miket odadobálnak.
Még ha igazak is ,olyan műnek érződik mint egy lepukkant pincében lévő piszkos elátkozott babák sora amit egy szegény eladó árul hogy legyen mit ennie.
Mit művel az ember fia ?
Kérdezem én magamtól.
Rég volt már a sötét középkor.
Minnél több ember segíteni tudna ha baj van,annál kisebb az esély ,hogy bárki is megment.
Torz ez az egész ,mint egy festmény mi magát festi,egy hal ki a vízben fuldoldokol,és ezt nézve engem is fojtogat valami.
valami ami elérhetetlen de itt van közel, nagyon közel van de mégis olyan messze hogy nem látom.
Mi ez az érzés?
A vég?
vagy csak szimpla félelem?
nem tudjuk biztosra....
hogy a vég vagy a kezdet ,de mivan ha mindkettő?
mi van ha nincs értelme semminek és mégis van?
talán egy rémálomban vagyunk és fel kéne ébredtünk mielőtt a rémálom megesz minket.
Vagy mi a rémálmot....
Antóci Patrik
Sírok között
Sírok között járok amíg élek.
Sírok között keringek míg csak élek.
Barátok hozzátartozók bajtársaim az életben sajnáljatok amíg élek mert sírok között járok én Mot nyár és rögvest tél így váltakozó és megy az idő az idő amely sírba tesz és megrohaszt sajnáljatok mert míg élek sírok között járok én.
Hirth Róbert Csaba
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Radnóti Miklós
építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja
ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat
nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok
már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak
Kányádi Sándor
Borozgatánk apámmal;
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer -
Az isten áldja meg!
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megvénült azóta -
Hja, az idő lejár.
Petőfi Sándor
Debrecen irodalmi közösségének hivatalos oldala
© debrecenliterature.hu Minden jog fenntartva! Adatvédelem