Délen a part közelében a tenger olívazöld,
és a lemenő nap olyan mint egy görögdinnye korong.
A ciprusok a parttól emelkedő
füves lejtőkön találják otthonait,
és a sziklák sötéten tanúskodnak saját tartósságukról.
Elmúlt időkben régi hajók horgonyt vetettek az öbölben,
Nehéz vas horgokat süllyesztve a zöld mélységbe,
és a legénység, szomjasan és tengertől megviselten,
partra szállt, eledelt és vörösbort követelt.
Idegen földekről hozott rakományukat aranyra cserélték.
Részegen, teli hassal, kielégítették
vágyait hajlandó vagy vonakodó nőkkel.
Majd végül visszatértek hajójukra,
hogy kielégítsék azt a mélyebb vágyat,
amely csak úgy teljesülhet,
amint széllel telt vitorlákkal
az örökséges hullámok útját követik.
És ma, mint elmúlt időkben,
a tenger olíva zöld a part közelében,
és a naplemente pirosra festi az eget az öbölben.
A ciprusoknak még mindig megvannak
az otthonaik A felemelkedő föld lejtőin,
és a sziklák, mint mindig is,
sötét tanúi saját tartósságuknak.
Kovács Iván
Az állomás peronján álltunk,
drága nagyanyám és én,
egy idős hölgy és egy félszeg fiú,
a búcsúzásuk peremén.
Itt közös utunk elválasztott
ahogy nagymamám előre látta,
repültek a pillanatok,
amint karjait széttárta.
Az állomás szürke homálya
beszivárgott ifjú szívembe.
Már csak percek voltak hátra.
Bánat surrant lelkembe.
Amint nagyanyám átölelt,
úgy tűnt hogy soha el nem enged.
Elfojtottam könnyeim,
de egész testem elernyedt.
Szüleim vittek Afrikába ,
nagyanyám ment falujába.
A sors rendelete szerint
kerültünk két világba.
Egy éven belül nagyanyám meghalt,
gyermekkorom erődítménye,
ki mint anya gondoskodott rólam,
de ezt már öregemberként írom,
szeretetének emlékére.
Kovács Iván
Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”
ahogy néztem az élet hullámai törését
határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,
a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot
amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.
Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését,
az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság
és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan
és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke
könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.
De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:
-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!
A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,
a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.
Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,
és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges búcsúzás.
Kovács Iván
A sovány és éhes tekintetek
éles tőrökké változtak.
A nagy Gaius megréműlten
áldozata az átoknak.
Március idusán
Krisztus előtt negyven négyben,
Július Cézár elvérzett,
a római szenátus körében.
Brutus szembe állt a néppel
és az épp érvekre hivatkozott,
de mint Antonius megszólalt,
Brutus ellen tanúskodott.
Az üst túlcsordult,
a nép felfegyverkezett:
- Halál az árulókra!
- Birtokai vesszenek!
Brutus és Cassius
Feledésbe vesztek.
Róma triumvirátusa
Istenként vezetett.
Öt évszázad folyamán
Játszódott a véres dráma,
Augusztustól Zénóig,
Egy kiszolgált nép számára.
Tanultunk-e valamit?
Akad-e bármi új?
Vagy a diktatúra, zsarnokság
Örökös és megosztott súly.
Kovács Iván
Megbarnult, nyári betlehem,
tétova maradvány-félelem.
Az ősz majd ronggyá áztat,
s a fagy végleg elporlaszt.
De most még tehetetlenül napba bámulok,
a Kaszással szembeszálló halálmadár vagyok.
Savanyú szagú, fagyott új kenyér,
kiből senki frissen sem kér,
s nemzeti szín szalag alatt
büszke hátú kalász rothad.
Közben, már nem is károg a varjú,
hisz rég volt már ragyogó szemű, szőke hajú.
Veress Zita
Még mennyire gyakran a tű éles szúrása,
amint szívja vért a gyenge, görbe vénából?
A végtelen várakozás merev műanyag székeken
a betegek steril palotájában,
a falak túllengő fehérségével,
amíg rád nem kerül a sor az EEG-re?
A félelemmel teli szorongás, reménysugárral keveredve,
miközben az agyvizsgálatra vársz
a szédülés és az ájulat ijesztő rohamai után?
Mi történt azzal a gyerekkel, amely
teli torokból kiabált túláradó gyönyörűséggel
amint átfutott egy derékig érő virágos mezőn,
és akinek a vére olvadt lávává változott
az első szenvedélyes csókkal, amely élesen
elválasztotta a gyermeket a férfiasság ambícióitól,
az ihletett művésszel, aki éjféltől hajnalig
lázasan festett műtermének rideg neonfénye alatt,
mert azt hitte, remekművet alkot?
Úgy gondolom, több mint készen állok arra,
hogy becsomagoljanak, lepecsételjenek és feladjanak
a határtalan és feltérképezetlen túlvilágba.
Kovács Iván
Azért vagyok, mert észlelek, érzek és gondolkodok,
aztán szárnyalok., bukok, álmodozok és törekedek,
mint a régi romantikusok, akik akkoriban tintával írtak,
de szavaim azt követelik, hogy tűzzel írjam versemet.
Az élet kezdettől fogva soha nem volt unalom.
A koponyám rejtett titkaiban ezt szabadon bevallom.
Korunkban a nyílt leleplezés szabály,
szóval elfecsegem mint midenki bolondja:
Ismerem a misztikust és a hétköznapit,
a józan észt és amit az őrület hagyott.
Így nincs semmi, amit el nem mondhatok
koponyám rejtett titkai közt ott vannak az adatok.
Forró hangos rímekben írom le életem,
a lázat és a győzelmet, lázadást és lebukást,
a szárnyalást mely által veszélyben lebegek,
aztán görnyedten és tétován tovább megyek.
Tehát a béke és a megkívánt nyugalom idején,
koponyám rejtett titkai sorolják hogy ki is vagyok én.
Kovács Iván
Csak megszületni volt nehéz,
az élet bazaltkövei
már könnyedén őrlik
a húst, a csontot.
S odafentről, ha lenéz,
tekintetével követi,
szeméből könny ömlik,
s titkolja, hogy mosolygott.
Veress Zita
ABIGÉL
Gina, regény hősnője ezerkilencszáz negyvenhárom,
elbúcsúzik otthonától, és azoktól akiket szeret,
mert édesapja beadja a hires árkodi intézetbe,
kis ötödikes gimnazistának a rideg világ őrzi,
kegyetlen, szokatlan törvényei között !
Meg fogom engedni, egy vidéki egyház
leánynevelő intézetben, iskolában...
Ma még örvendj, szép édeslányom voltál nékem..
Szorits magadhoz a te lelkedben,
Bizzom bennem - ami szép volt -
Mentek az osztályba. megismerkedett egy
leány tanulóval, akivel ültem egy padba.
Most Tanulni szeretnénk, leckémet, Történelmet,
Most emlékezni fogok az órán !...
Mindenre rájón, régen, az régi időkben,
ki volt, az én életében,
Megyek az szobába, elkezdett hosszú éjszakán,
Gina, álmodott, nem válaszolt semmit,
Ezekkel nem hallom, semmit szavakkal.
A Szép estén különösen árvának érezte magát sötétben,
Most még Zsuzsanna igy jó lett volna,
bárki, aki, benyit, és csak annyit mond:
,, Hogy vagy Gina ?
Milyen az Ágyad ? Aludj jól !"
Amely máris messzebb, mint az álom.
Ám Zsuzsanna Testvér, megfogta a kezét és
Szeliden, áthúzta a kis ajtón.
Másnap felkel reggel, hátha kimenne az egész osztály,
Gyöngyörű udvaron, azon a napon,
Oly szép idők voltak, a nap kisütött.
Vajon hihetne - e ahogy diák legendába.
amelyet a kertben, álló korsós, leányt
formázó szobor alakja köré szó,
lányok, képzelete ?
Irjon talán ő is levelet Abigélnek,
aki mindig segit a bajba jutottakon,
Kuncz Ferenc, Főhadnagy,
Az én számomra: az lenne parancsom,
Elmegy a leányiskola intézménybe,
hamarosan, Ginával összefut,
egykori leány szeretőjével.
2O23
BERECHET LÁSZLÓ
Berechet László
Elif a Szeretet útján
Szép voltál, Elif. kislánykoromban,
ott éltem éltem,
A Gyöngyörűséges házban,
ott születtem éjszakáján,
Elif kislány,
Menj az utadon ments meg engem,
Ha szabad leszel, Elif.
Gyöngéden átöleltél, a vállamon vigasztalj,
Meg újra engem,
Ne búsulj a semmiért,
Mint jobban voltál hűséges,
Édes lányom, Elif.
Elif a szeretet útján.
Berechet László
A szó elakad, a szívem megszakad,
mint egy haldokló égi gondolat.
A lelkem sír, zokog, riadt, mint egy véres,
kegyetlen, láthatatlan kés árnyéka.
Könnyeimmel küzdve, félve, remegve kérlek,
gyere vissza, lelkem legőszintébb lénye.
Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,
mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.
Már nem fáj neked, drága édesapám,
ki mindig óvott, védett, mint egy édesapa a legnagyobb álmát.
Örökké a szívemben fogsz élni, és ha az égre nézek,
tudom, hogy a legnagyobb csillag ma is nekem fénylik.
Mert eljött a búcsú, legfájóbb ez nekem.
Soha nem felejtem el utolsó mosolyod,
mely szívem legfájóbb pontján egy zord, téli viharként tombol.
2025.
Toók-Bernhardt Bettina
Kávé, kontra én
Kávéházban ülve,
kávét szürcsölve
kissé elgondolkodok:
vajon ki vagyok?
Érek-e többet,
netalán kevesebbet,
mint a kávém,
frissítő barátném?
Hisz ha kell, ott van,
nem holnap, azon nyomban.
Szomorúságban forrón ölel,
dühömben tüzesen perzsel.
Álmatlanságban altat,
éjjel is meghallgat.
Van ideje mellém ülni,
meséimre is figyelni.
Nappal, ha fáradok,
akkor is hozzá fordulok,
s Ő nem hagy cserben,
jótékonyan hűti lelkem.
S én? Én mi vagyok?
A kávém mellett ülve is rohanok.
Már nem emlékszem,
az előbb mire figyeltem.
Akad új, akad fontosabb,
a régi, még várhat.
Hű barátném felhörpintem.
Na szia, én (futva) mentem.
Veress Zita
Debrecen irodalmi közösségének hivatalos oldala
© debrecenliterature.hu Minden jog fenntartva! Adatvédelem