Falétünk gyökerei
Öreg tölgy alatt ülök
lehajtja homlokomra ágát,
madarak röptén szárnyaló
szélfútta sóhaját.
Repedezett kérge
szántóvetők érdes tenyere
öleli át derekát
ősi idők fáklyafénye
őrzi Isten óvta határát.
Gyökerei egyben tartják a hazát
lombjai közt fészkel a nemzet
hallgatva a Turulmadár dalát.
Szerelmek vállain verseskötetem 2013-ban jelent meg, a bővített második kiadás 2025-ben a könyvhétre, a Rím Könyvkiadó gondozásában.
Az itt küldött versem a fenti kötet megjelenése után született.
Előre is köszönöm a versem elbírálását, és amennyiben méltónak találják arra, hogy megjelenhessen az Alföld folyóiratban.
Tisztelettel a szerző : Szabó József
Szabó József
Tengerek és hegyek vesznek körbe széles úton haladok
Ameddig szeretnéd addig maradok
Távoznak soraimból a fájdalmas szavak
Repkedve szállok akár a kint repülő madarak
Szívemhez szóltál ő fel figyelt ràm mikor kellett
Ennél titkosabb dolgot súgalt vajon mit merhet?
Várok akár az életem végéig amíg létezem
Ezért érted százszor is vétkezem
Hallom ahogy szólsz hozzám az álmaimba
Kérlek gyere és tedd fejedet a vàllaimra
Örökre átadom vigyél engemet el a világ végére
A patakok, dombok vagy a szakadék szélére
Saját árnyékom veti most rád a fényt ami beragyog
Amire vágysz azt tőlem bármikor megkapod
Ég bennem a tüzed mely soha ki nem alszik
Városokon át is csak a te hangod hallatszik
Ölelj, csókolj, hadd érezhesselek újra meg újra
A rózsád vagyok amit megvédsz akár a búra
Lehűlt testtel, hideg kézzel melegíted kezemet
Az első naptól fogva elvetted az eszemet
Csak rád gondolok mióta láttam közelről szemeid
Azóta az enyémek lettek a te vendégeid
Figyellek, látlak, de nem lehet ezzel betelni
Sosem tudnék ennyivel csak eltelni
Akár az égető szomjúság ami kaparja torkomat
Feléd nyújtom reszkető megsebzett karomat
Egy öleléseddel meggyógyítasz minden fàjdalmam
Így minden nap nyugodtan fekszek az ágyamban
Nem alhatok mindig összefonódva veled
Ettől szívem még azóta is minden éjjel deres
Bezártam minden ajtót de te kinyitottad kapuit
Így tudom folytatni versemnek szárnyaló sorait
A részemmé váltál csak a halál választ el tőled
Bármit teszel vagy tennék el nem futok előled
Megtaláltál mintha egymást kerestük volna
De ezt csak egyedül a kettőnk szíve tudja
Fúj a szél,kint még esik, vihar felhők kerekednek
S közben minden nap csak érted epekedek
A távolság sem tudja elszakítani ezt a láncot
A gyomrom mint a keringő teszi meg a táncot
Végtelen óceánok sem fékezik utamat feléd
Hiszen attól a naptól a szerelmem csak a tiéd
Üvegen keresztül szemléltem eddig a vilàgot
Körülöttem közben minden szépen kivirágzott
László Barbara
Ha vissza jönnél,
asztalhoz ülhetnénk,
talán egy palack bort
ketten, együtt felüthetnénk.
Beszélgetnénk míg
az éj elkezd öregedni,
s emlékezve bíztatnánk
egymást felejteni.
Ha visszajönnél,
többször találkoznánk.
A felettünk összecsapó
hullámokat meglovagolnánk,
s a habokból emelkedve
konokul percet váltanánk.
Adnánk tenger időt egymásnak,
mint egyik ember
szükség idején a másiknak.
Ha visszajönnél,
máshogy csinálnánk mindent.
Nem felednénk,
hogy az idő egyszer már elröppent.
S ha visszajönne
mindenki, aki valaha elment,
ha belepusztúlnánk is,
földre hoznánk a Mennyet.
Veress Zita
Ölelhetnél engem, s karjaidba olvadnék,
míg odakint a világ penészes omladék.
Álmodhatnánk, hogy ez itt az éden.
Mire a hajnal erőt vesz a sötéten,
közhelyeknek megadva magunkat,
csak várnánk, és várnánk a másikat.
Kezdődne minden újra, ahogy a kígyó a farkába harap,
s a mindenség ellen lelkünkben tomboló harag
lebegő, forró párává szelidűl csendesen,
míg szemünk, fülünk eltakarja a szerelem.
Veress Zita
Elmentem, bár maradhattam volna
s odabent a tűz kihült,
Nincs már fatörzs, korhadatlan,
mit megmászhatnék egyedül.
S az erős karok,
mik leemeltek a diófa ágáról,
ráncosan pihennek a kanapén,
a bajusz is már színtelen.
A puha ujjak odaátról a könnyet nem törölhetik,
a tekintetem túláradt patak.
A felbújtó ragyogó kék szeme
üvegek mögé kényszerült.
Nem lehetek többé virággyűjtő leány,
az aszály porrá szárította a Berettyó partját,
s a sóvirág mezők is szűrkébe fordultak.
A jószág nem járja körbe az utcákat,
a porta némán hallgat.
A tükör egy másik arcot mutat,
hisz a világ is más.
S ahogyan a házak a földbe olvadnak,
gyökértelenné teszi a jelen a múltat.
Az agy eljátszik velem,
s ahogy a könnyem ajkam sarkán megpihen,
érzem a zsenge kukorica, és a dinnyeföldek illatát.
Veress Zita
Megfáradt lelkek
Ó, bárcsak hűvös szél lehetnék
nyári éjszakán,
halkan süvítve dombok oldalán.
Sóhajtozó parasztnak lágy muzsika
élete legsötétebb óráján.
Ó, bárcsak fény volnék
eltébolyodott lelkeknek,
kiknek már csak teher az élet.
Ó, bárcsak elmondhatnám nekik, hogy igenis szép az élet!
Ó, bárcsak vízcsepp lehetnék
a hatalmas óceánban.
Hol megpihenhetnék a sodródó árban.
S ha a lelkem elvágyódna virágos rétekre,
békét kérnék mindenki szívébe.
Müller Klaudia
Ki minek gondol, az vagyok.
Sápadtan hulló, elfonnyadt falevél,
dalolva csábító tavi tündér.
Fúria, ki széttép minden álmot,
királynő, a csendben vágyott.
Halk szavú, bölcs, asszony-sámán,
szemölcs vartyogó béka hátán.
Boszorkány, átkot szóró,
esti nyugalmas mese mondó.
Édes illat nyáresti szélben,
örökre eltékozolt, eltűnt éden.
Olvadó hópehely, a tenyérről elfolyok,
ki minek gondol, az vagyok.
Veress Zita
Az éjszaka ránk borult,
s a sötét erővel húzza magához a fényt.
Ölelő karjában összeroppantani kész.
S ha az a pici fény enged vad, tomboló erejének,
a világ elolvad,
a folyó élet utolsó reménye is elillan.
Csak az ártatlanság óvhat meg minket,
és a pislákoló, konok hit az emberben.
Veress Zita
Majd nem perelek, ha elmegyek.
Nincs mit tenni, hát beleegyezek.
Cinkos mosolyom, ha kedvelik az égiek,
adnak pár napot, hogy búcsút inthessek.
Ha egyszer meghalok,
úgy tervezem, az égen maradok.
Magamhoz csábítok néhány csillagot.
A magányos lelkeknek velük utat mutatok.
S ha értem csak az ég fog sírni,
nem kísértek, békében fogok nyugodni.
Vadult virágokkal, suttogva fogom hirdetni:
Nem túl jó a hely, de ezt is meg lehet szokni.
Veress Zita
Elvesztem!
Ha megleszek, először neked jelzem.
Nem futottam el,
csak a nagyváros elnyel.
Ha felnézek az égre,
a betonfalak üveg tükre
kajánul kacag.
Elrejti az útmutató csillagokat.
Esőcseppként feltapadok,
vagy tolpiheként tovaszállok.
Milliónyi láb ha tapos,
az utca, ha túlságosan zajos,
mennék, ha maradhatok,
ha maradok, itt sem vagyok.
Éjszaka a neonfényben
szabadságot álmodok, pusztai szélben.
Veress Zita
Mostanság mintha már egyre nehezebb, viszontagságosabb lehetne kitárni az ajtót magam előtt; nem csupán, hogy beengedjem rajta egykorinak vélt őszinte ismerőseimet, barátaim kicsiny táborát, vagy a volt-nincs mennyasszonyt, aki rútul becsapott. Ugyanezen a kis Lélek-kapun keresztül ismerhették volna meg a teljes jogú, hús-vér humánumot, aki lehettem volna, ha a ,,rossz helyen, rossz időben" - elve rám ki nem szabatott.
Legutóbb rémálmok ébresztettek vaksötétbe borult hajnalon: ,,Mondd csak, Barátom?! Nem érzed azt, hogy minden egyes nap, amit itt e Földön kell eltöltened immár egyre kínkeservesebb, s csupán csak vonszolod magad után az ólomsúlyos Sziszifuszi-terheket, mint afféle hétlakat-pecsétes kidobni való koloncokat?!" - kérdezte a suttogó, prófétai hang, mire öntudatra ébredt bennem a kába, kissé másnapos öntudat.
Meglehet azért volt ez így, mert igazán sosem mertem megnyílni mások előtt, tán még a legközelebbi családtagjaim előtt sem. Még csak az kellett volna, hogy Ádám-kosztümben, szándékosan lemeztelenített pőre-provokatív testtel flangáljak egész álló nap szemeik előtt, miközben szemérmesen homofób voltam majd negyven éven keresztül.
Bennem kicsírázott a tudatos félsz, hogy valami sosem volt rendben, tán még akkor is, mikor igazság szerint annak tűnhetett; görbe-tükrök mélyén tán sosem kerestem valódi Igzságokat, hiszen azok többségben a sebzett szív burkában lakoztak, s csak arra vártak csöndesen lappangva, hogy az Egy-Valaki érdemben felfedezze, vagy megszólíthassa őket.
Vigyáznom illene, hogy legalább érzéseimben ne csalatkozzam, ne herdáljam, tékozoljam, vagy lopjam meg saját magam naiv-gyerekes manipulálhatóságát. Egyszer majd megérzem, hiszen szerveim figyelmeztetést küldenek, mint baljóslatú intőjeleket, hogy hamarján lejárt a szavatosságom!
Tasev Norbert
Most még úgy tűnhet, hogy az egyszerű, halandó Ember éppen a díszes látszat-Mindenségbe bámul, s Nagyúrnak képzelheti magát ott, ahol valójában Liliputi lakos. Nem érti, hogy az összefüggések láncolatában csupán egyszerű, de annál értékesebb porszem lehet csupán, s henceg a végtelennel, mely eredetileg kiszabta Páka-fonálként hajótörötté lett sorsát.
Véli, hogy a vakszerencse váratlan-hirtelen egyszer majdcsak a fejére hull, s kacérkodva fellengzősen legyint könnyedén, ha épp adrenalinfüggő. Parányi - igaz -, de mégiscsak Élet az övé, és nem cserélne immár senkivel sem. Megtévesztő álma, akárcsak bűnbánó múltja sekély. Még most is úgy gondolkodik: többre, nemesebbre érdemes, mégis kerüli a szent középszer-arányt. Mértéktelen dönti magába a hitvány égetett szeszeket, hogy kell, hogy mások gyanakvó szemében megfeleljen, mert a biztosított végzetszerűség, még így is gyenge premissza-enigma.
Sűrített gőgöt köpdös szánalmas, arrogáns állatként előbb csupán csak a bulvármédiák felé, majd kényeskedő, feltörekvő influenszerek arcába, később már jóformán barátnak-ismerősnek egyaránt. - Már egyre kevesebb hiányzik a kacska-lét végéhez s ezt tudja nagyon. A mindennapos mocsok, s szenny-szitok beszéd szinte már felvértezi áldozatait is.
Mert csupán csak meglehetősen ritkán nyílhat meg a várva várt nagy Jövő, amiről mindenki csupán álmodik; a lélek búvár-mélységeiben az emléket-őrző múlt azonnal lebénult, hisz a szégyent szétterítve őrizgeti még. Tapogató, érző szívünk dallamába tétován bele-belebotlunk, s nem érthetjük, hogy, miként tévedhettünk akkorát, hogy nem ismerhettük fel a másikban az egyenrangú, sebezhető Lélek-felet?!
Tasev Norbert
Debrecen irodalmi közösségének hivatalos oldala
© debrecenliterature.hu Minden jog fenntartva! Adatvédelem