Sajnáltassa magát, ahelyett, hogy helyre hozná amit tönkretett
Inkább könyebb neki más háta mögé bújni, főleg aki közvetett
Nem tud sirni, röstelni, vagy hibákat megbánni
Nehezebb lenne neki erre magát őszíntén elszánni.
Voltak borus percek, mikor leszált a csendes éj,
A múlt árnyai felszinre kerültek, mint a váratlan, de makacs szeszély.
Öccsétől búcsúzva, térdelve könyörgött,
Megtorlásra szomjazva, minden ép és szilárd falat ledöntött.
Senki sem figyelmeztette, mivé fog ezután válni,
Ha talán másképp döntött volna, nem kellett volna még több mély gödröt ásni.
Nem tehetett róla, hisz gyenge volt a józan ész,
Vérbe fagyva karjai, kettéhasítva az örökrész.
Holtak földjéhez, egy szál rózsával érkezett,
Testvérétől búcsúzva, egy dolgot tőle kérdezett.
Miért nem ő hagyta el, ezt a borzalmas életet,
Majd véresre szoritva a rózsát, úgy kapott vérszemet.
Kettémetszett alkony, árnyékba borulva
Ígéretett fogadott, megtorlatlanul okulva.
Játszótér ehhez képes, a bukott angyalok otthona.
Eljön az idő, kezdődik a gonoszok ostroma.
Pongó Győző
Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.
Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.
Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.
Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.
Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.
Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból
Pongó Győző
Henceghetel a szabadságoddal,
Nekem te csak kevesebb voltál egy gonddal
Bármennyire is vágytam arra hogy rács mögött lássalak,
A rossz szellemek, akkor is csak engem bántanak.
Nem érzem magamon azokat a súlyokat, melyeket rám helyeztél
Ameddig a föld alá nem kerülsz, addig sose feledjél
Rosszabb vagyok, bármelyik ellenfelednél.
A férgeket akkorra kiírtom, mire te temetnél.
Ezek a rossz szellemek, nem bennem élnek tovább
A keresztbe ért lánc, egyre csak mostohább.
Az ördögöt is elkaptam, hogy pokolra küldjelek
Amíg a pokol lángjai közt égsz, én addig nem csüggedek.
Sosem voltál méltó, hogy hű szolgám lehessél
Aljas áruló voltál, nem több egy szerepnél
Oly gyenge és gyáva leszel az én szememben,
Úgy a földbe tiporlak, hogy a kezed örökké remegjen.
Sosem volt ez személyes ügy, annál inkább kötelesség
Láncaimat feltépve, úgy lett ez becstelenség.
Önhatalmúlag rendelkezem pondró életed felett,
Hisz bármikor elvehetem azt, ameddig még lehet.
Leláncollak, kárhozatra ítélve kőböl vájt szíved,
Mindened megvolt, kívéve a erőteljes hited.
Nem tanultad meg, hogy kerülj engem te hítvány szörnyeteg,
Ebből kifolyólag, búcsúzom, mert most elveszem a te érdemtelen nyikhaj életed.
Pongó Győző
Sok mondanivalója nincs ennek a versnek,
Örülök, hogy behódolhatok minden egyes percnek,
Sok mondanivalóm sosem volt a világnak,
Hogy a vérem különbözik-e, és tekinthető vajon beismert hibának.
Népem hányszor hanyatlott el múltunk keserves szellemében,
Vándorló életet folytatva nem merült el feledésben.
Más időket élünk, mint megfáradt őseink,
Értük nem lesz reménytelenebb, elhervadt éveink.
Csúfolhattok, gúnyolhattok, ítélhettek el minket,
Nem minden cigány olyan, aki csak galádságot hirdet.
Magyarok vagyunk mi is, akár csak ti, cimborák,
Nem mi vagyunk azok, akik az országotokat tiporják.
Felszínes gondolatokkal, erőszakos bélyegzésekkel jellemeznek minket,
Nem sajnáltatom magamat, nem forgatok ebből filmet.
Attól függetlenül minden ember egyfajta hibát követ el,
Nincs cigánybűnözés, nincs fekete eljövetel.
Esélyt adva, jobb emberré válni nem gyengeség,
Van, ami elévül, és van a rossz, ami felejthetetlen veszteség.
Hibásak voltunk, mert engedtük ezt zabolázni,
Mert harcoltak fiaink, mint e népnek katonái.
Nem védem azokat, kik vért és ártatlanságot ontottak aljas módon,
Nincs közülünk senki se igazán, ki értünk felszóljon.
Mindent a pénz ural feketén és fehéren,
Nem ecsetelek feleslegesen, akár a gyereknek szánt mesékben.
Nem tartozok az árulóknak viharos revanssal,
Éjjel a végrehajtók előtt nem veszem körbe magam falakkal.
A Legsötétebb órákban ide soha ne tévedjetek,
Hisz a becsületemért jó magam és a családom nevében felelek.
Pongó Győző
A végzetemet sosem akartam úgy átírni,
Hogy végül ezen a nyirkos úton végig kelljen engem kísérni.
Gyakran nem tudtam megbékélni önmagammal,
És sokszor tele voltam sok sötét indulattal.
Kerestem én azt a megoldást, mely nem járt volna kudarccal,
Hol van a sok testvérem, kik egyetértettek a szavammal.
Nem szenvedek hiányt, hisz van elég társam bőven,
De tudom azt, hogy a többiek sincsenek olyan rossz bőrben.
Nem is érdekelne engemet az ő dolguk,
Ha nem érezném azok bánatát, akikkel az életet hajtjuk.
Amíg gondtalanul éltem a valós valótlanságot,
Elrepült felettem az idő, és felfedték előttem a boldog tudatlanságot.
Rájöttem, a vér olykor vízzé válik,
Nincsen másik oldal, melyből több kapu is nyílik.
Elhatároztam, hogy igyekszem cselekedni,
Becsvágyamat nem fojtom és nem fogom befejezni.
Nem félek a bajtól, mely utolér és megpróbál legyőzni,
Nekem szánt hazugságoknak én nem fogok úgysem bedőlni.
Bárki mutathassa magát álszentnek és hitványnak
A báránybőrbe bújt farkas akkor is poklot hoz a birkáknak.
Elkerülhetetlen volt a legsötétebb óra,
Annyi bűnt, amennyit elkövettem ezért, sosem lesz meggyónva.
Hiába, a sok elvesztegetett és csalódott ember,
A lehetetlent megkísérelni egy enervált toxikus rendszer.
Vannak számomra is megoldhatatlan problémák,
Rosszakaró ellenségeim a kultúrámat gyilkolják.
Nem titok az, hogy már késő cselekedni,
Ezt a hatalmas családi köteléket nem lehet helyrehozni.
Találkoztam egyszer szeretett nagyapámmal,
Szavait figyelemmel kísértem, hosszú hallgatással.
Egy tettre kész ember, nem mindenre tud felkészülni,
Majd elmondta nekem, a könnyű úton járó felek sosem fognak kibékülni.
Pongó Győző
Itt múlsz el velem
érett illatod
lehulló pasztellszíneivel.
Rozsdabarna meleged foltozza
csillagmarkú képzetem.
Ágaid közötti ködök
mosolyom pókhálóját
gyűrötté szövik.
A meglapuló kék
már csak vállaimra
nehezedő árnyék.
A szelekkel fáradtan
heverünk le,
avarok bársonya
simul a tenyerünkre.
Így vagy szép elmúlás,
ami előtted volt
az életünk része lett,
őszi okulás.
Szabó József
Úgy érzem a forróságban megfagyok
a víz alatt lélegzem
a feketét fehérnek látom
az édes keserű
a nappal éjszaka
a vicces szomorú
a fagyban olvadok
fuldoklom a sekély vízben
te zenével mondod el
én versben írom meg
nem értünk a szavakhoz
ettől olyan tökéletes
Erdősi Anna Éva
Kapaszkodom beléd
mint fuldokló a mentő csónakba,
az idő óceánja ketté választ, 2 külön sziget vagyunk
A híd megszakadt
a dagály elmos mindent
és te a tengerfenéken ragadsz,
a többi hibámmal együtt
amire nem jön többé vigasz
Erdősi Anna Éva
és augusztus lett..
Mint a fény a ködön át suhant
és már nem maradt belőled semmi sem
Egy múló árnyék ami már nem kerül a fényre
soha többé.
augusztus lett és a szívem még mindig dobog,
de már nem érted,
azzal már rég felhagyott.
Csendes vihar, így váltál köddé, és a hitem végleg elhagyott
Erdősi Anna Éva
Évszakok
Először jött az ősz,
hiába kerestem őt.
A falevelek forgatagában,
a meleg kabát ujjában,
csak a naív szívem találtam.
Lassan beköszöntött a tél,
fullasztóan terhes a hó födte
tér.
Az adventi vásár kavalkádja sem
mutatta meg arcod,
az emberek rohangálnak,
én viszont itt állok a tér közepén,
és kergetem az álmokat.
Erdősi Anna Éva
Debreceni Hulladékgyűjtő,
szemétnek szánt köztemető.
A hulladék utolsó útja,
ahol nem számít már a múltja.
Hogyan ragyogott fent a polcon,
a dekára mért boldogsághormon.
Gyönyörű volt, vagy illatos,
édenkerttel hasonlatos.
Vágyva vágyott édes álom,
dugába dőlt akarat rom.
Debreceni Hulladékgyűjtő
ahol már semmi se menő.
S a vén idő nem csupán kikezdi,
hanem ezer évig is emészti.
Veress Zita
Elkorcsosult éjszakák lépten-nyomon követik lelkemet.
De a sorstalanság messzire elkerült engemet.
Míg céltudattal élem az én apró életem,
A halál árnyéka sem fog utolérni soha, amíg a reményt éltetem.
Nem szolgáltam rá az elkeseredett bosszúra,
Eltűnt az az árnyék, ami szívemet szétzúzta.
Oly önző és tékozló dolgokat teremtettem,
Míg itt vagyok ezen a földön, bánni fogom, mert a harag itt van bennem.
Bárhogy is alakuljon az én kilátástalan jövőm,
Hagyok hátra jót és rosszat, amíg marad elég erőm.
És ha farkasszemet nézek ezzel az aljas világgal,
Akkor majd remélem, hogy a végítélet órájánál az örökkévaló elfogad minden egyes hibámmal.
Nem tudják megtörni meggyötört elmémet,
Nem fizetem meg könnyel, csakis vérrel az emléket.
Bárhol is keresnek, nem tudják, ki vagyok,
Hisz jószándékkal élek és rossz erkölccsel halok.
Felperzselt földeken, ragyogó hajnalon
Elkorcsosult éjszakák a múltamon és vállamon.
Nem múlik el a halhatatlan háború nyomtalanul felettünk,
De kitartunk a szeretteinkért, hogy ne harcoljanak és szenvedjenek helyettünk.
Pongó Győző
Debrecen irodalmi közösségének hivatalos oldala
© debrecenliterature.hu Minden jog fenntartva! Adatvédelem