Én nem tudtam
Amikor
Apám még velünk élt,
ami nem volt több, mint öt év,
amikor azt hittem, hogy mi
jelentünk neki valamit még,
és úszni tanított a folyóban,
hógolyózott velünk, vagy csak
sétáltunk az erdőben, vagy űltünk
vasárnap délelőtt a moziban csendben:
Én nem tudtam, mennyire jó nekem!
Vagy amikor
Anyám még tudott járni,
mozogni, a balesete előtt,
és krumplit sütött a konyhában nekünk,
de a húgom már igencsak megszületni
készült, mi pedig csodáltuk a
bátyámmal, Anyukánk nagy, kerek hasát,
közben a krumplit ettük és tejet ittunk,
így vártuk ezt az új kisbabát:
Én nem tudtam, mennyire jó nekem!
És amikor
megismertem először a
szerelmet, azt, amikor nem csak én
szeretek, de engem is viszontszeretnek,
mikor vártam vágyakozva a válaszleveled,
vagy figyeltem a buszmegállóban,
vajon jössz-e már,
és olyan volt, mintha aranyfényben
tündökölne minden egyes madár,
akkor:
Én nem tudtam, mennyire jó nekem!
Mikor
nem fájt még a váll, a boka, a nyak,
mikor minden végtag könnyen,
boldogan működött, forgott és szaladt,
és nem körözött fejem felett ez a
csúf fekete madár, mikor nem volt
több, ami elmúlt, mint az, ami
ezután még vár,
akkor:
Én nem tudtam, mennyire jó nekem!
(Tényleg,
mindig véget kell érjen valami
ahhoz, hogy értékelni tudjam?
Hogy megértsem, hogy belássam;
minden napom lehet főnyeremény?
Hogy ott voltam és ott vagyok,
ha akarom, ha nem, még most is
a jó Istennek a tenyerén?..)
Szász Attila Dániel
Megváltoztattál.
Félek,
tőled,
félek,
előled,
félek,
állok melletted.
Mostmár kezemhez gyantával tapasztodtad magad,
elengedni vérontással sem tudlak.
Próbáltam,
de te már vágásaimból is erőmet nyelted.
A csatát megnyerted,
remélem zöld receptjeim trófeaként gyűjtödted.
A szívem is ritmusodat nyergelte,
ünnepelj, hisz gyászvacsorád nyeltem le.
Lelketlen lelked, lelkembe csempészted.
Híg tojáslé, tejszínhab mellé csemerlett.
Hányingert rendületlenűl keltett.
Habból trutymó, léből sav,
torokból csomó,
erőből lágy szivacs.
Ne hidd nem tudom neved,
beszélni róla nem merek,
szivacsom túl sok tojáslével betellett.
Remélem örülsz, remélem nevetsz.
Lelkemből lelketlent tettél,
elvetted mindenem.
Felhányjam kis fehér nyereményed?
(Lélek partnerem, legbelső gyomorférgem)
Szőcs Johanna-Csilla
Falétünk gyökerei
Öreg tölgy alatt ülök
lehajtja homlokomra ágát,
madarak röptén szárnyaló
szélfútta sóhaját.
Repedezett kérge
szántóvetők érdes tenyere
öleli át derekát
ősi idők fáklyafénye
őrzi Isten óvta határát.
Gyökerei egyben tartják a hazát
lombjai közt fészkel a nemzet
hallgatva a Turulmadár dalát.
Szerelmek vállain verseskötetem 2013-ban jelent meg, a bővített második kiadás 2025-ben a könyvhétre, a Rím Könyvkiadó gondozásában.
Az itt küldött versem a fenti kötet megjelenése után született.
Előre is köszönöm a versem elbírálását, és amennyiben méltónak találják arra, hogy megjelenhessen az Alföld folyóiratban.
Tisztelettel a szerző : Szabó József
Szabó József
Tengerek és hegyek vesznek körbe széles úton haladok
Ameddig szeretnéd addig maradok
Távoznak soraimból a fájdalmas szavak
Repkedve szállok akár a kint repülő madarak
Szívemhez szóltál ő fel figyelt ràm mikor kellett
Ennél titkosabb dolgot súgalt vajon mit merhet?
Várok akár az életem végéig amíg létezem
Ezért érted százszor is vétkezem
Hallom ahogy szólsz hozzám az álmaimba
Kérlek gyere és tedd fejedet a vàllaimra
Örökre átadom vigyél engemet el a világ végére
A patakok, dombok vagy a szakadék szélére
Saját árnyékom veti most rád a fényt ami beragyog
Amire vágysz azt tőlem bármikor megkapod
Ég bennem a tüzed mely soha ki nem alszik
Városokon át is csak a te hangod hallatszik
Ölelj, csókolj, hadd érezhesselek újra meg újra
A rózsád vagyok amit megvédsz akár a búra
Lehűlt testtel, hideg kézzel melegíted kezemet
Az első naptól fogva elvetted az eszemet
Csak rád gondolok mióta láttam közelről szemeid
Azóta az enyémek lettek a te vendégeid
Figyellek, látlak, de nem lehet ezzel betelni
Sosem tudnék ennyivel csak eltelni
Akár az égető szomjúság ami kaparja torkomat
Feléd nyújtom reszkető megsebzett karomat
Egy öleléseddel meggyógyítasz minden fàjdalmam
Így minden nap nyugodtan fekszek az ágyamban
Nem alhatok mindig összefonódva veled
Ettől szívem még azóta is minden éjjel deres
Bezártam minden ajtót de te kinyitottad kapuit
Így tudom folytatni versemnek szárnyaló sorait
A részemmé váltál csak a halál választ el tőled
Bármit teszel vagy tennék el nem futok előled
Megtaláltál mintha egymást kerestük volna
De ezt csak egyedül a kettőnk szíve tudja
Fúj a szél,kint még esik, vihar felhők kerekednek
S közben minden nap csak érted epekedek
A távolság sem tudja elszakítani ezt a láncot
A gyomrom mint a keringő teszi meg a táncot
Végtelen óceánok sem fékezik utamat feléd
Hiszen attól a naptól a szerelmem csak a tiéd
Üvegen keresztül szemléltem eddig a vilàgot
Körülöttem közben minden szépen kivirágzott
László Barbara
Ha vissza jönnél,
asztalhoz ülhetnénk,
talán egy palack bort
ketten, együtt felüthetnénk.
Beszélgetnénk míg
az éj elkezd öregedni,
s emlékezve bíztatnánk
egymást felejteni.
Ha visszajönnél,
többször találkoznánk.
A felettünk összecsapó
hullámokat meglovagolnánk,
s a habokból emelkedve
konokul percet váltanánk.
Adnánk tenger időt egymásnak,
mint egyik ember
szükség idején a másiknak.
Ha visszajönnél,
máshogy csinálnánk mindent.
Nem felednénk,
hogy az idő egyszer már elröppent.
S ha visszajönne
mindenki, aki valaha elment,
ha belepusztúlnánk is,
földre hoznánk a Mennyet.
Veress Zita
Ölelhetnél engem, s karjaidba olvadnék,
míg odakint a világ penészes omladék.
Álmodhatnánk, hogy ez itt az éden.
Mire a hajnal erőt vesz a sötéten,
közhelyeknek megadva magunkat,
csak várnánk, és várnánk a másikat.
Kezdődne minden újra, ahogy a kígyó a farkába harap,
s a mindenség ellen lelkünkben tomboló harag
lebegő, forró párává szelidűl csendesen,
míg szemünk, fülünk eltakarja a szerelem.
Veress Zita
Elmentem, bár maradhattam volna
s odabent a tűz kihült,
Nincs már fatörzs, korhadatlan,
mit megmászhatnék egyedül.
S az erős karok,
mik leemeltek a diófa ágáról,
ráncosan pihennek a kanapén,
a bajusz is már színtelen.
A puha ujjak odaátról a könnyet nem törölhetik,
a tekintetem túláradt patak.
A felbújtó ragyogó kék szeme
üvegek mögé kényszerült.
Nem lehetek többé virággyűjtő leány,
az aszály porrá szárította a Berettyó partját,
s a sóvirág mezők is szűrkébe fordultak.
A jószág nem járja körbe az utcákat,
a porta némán hallgat.
A tükör egy másik arcot mutat,
hisz a világ is más.
S ahogyan a házak a földbe olvadnak,
gyökértelenné teszi a jelen a múltat.
Az agy eljátszik velem,
s ahogy a könnyem ajkam sarkán megpihen,
érzem a zsenge kukorica, és a dinnyeföldek illatát.
Veress Zita
Megfáradt lelkek
Ó, bárcsak hűvös szél lehetnék
nyári éjszakán,
halkan süvítve dombok oldalán.
Sóhajtozó parasztnak lágy muzsika
élete legsötétebb óráján.
Ó, bárcsak fény volnék
eltébolyodott lelkeknek,
kiknek már csak teher az élet.
Ó, bárcsak elmondhatnám nekik, hogy igenis szép az élet!
Ó, bárcsak vízcsepp lehetnék
a hatalmas óceánban.
Hol megpihenhetnék a sodródó árban.
S ha a lelkem elvágyódna virágos rétekre,
békét kérnék mindenki szívébe.
Müller Klaudia
Ki minek gondol, az vagyok.
Sápadtan hulló, elfonnyadt falevél,
dalolva csábító tavi tündér.
Fúria, ki széttép minden álmot,
királynő, a csendben vágyott.
Halk szavú, bölcs, asszony-sámán,
szemölcs vartyogó béka hátán.
Boszorkány, átkot szóró,
esti nyugalmas mese mondó.
Édes illat nyáresti szélben,
örökre eltékozolt, eltűnt éden.
Olvadó hópehely, a tenyérről elfolyok,
ki minek gondol, az vagyok.
Veress Zita
Az éjszaka ránk borult,
s a sötét erővel húzza magához a fényt.
Ölelő karjában összeroppantani kész.
S ha az a pici fény enged vad, tomboló erejének,
a világ elolvad,
a folyó élet utolsó reménye is elillan.
Csak az ártatlanság óvhat meg minket,
és a pislákoló, konok hit az emberben.
Veress Zita
Majd nem perelek, ha elmegyek.
Nincs mit tenni, hát beleegyezek.
Cinkos mosolyom, ha kedvelik az égiek,
adnak pár napot, hogy búcsút inthessek.
Ha egyszer meghalok,
úgy tervezem, az égen maradok.
Magamhoz csábítok néhány csillagot.
A magányos lelkeknek velük utat mutatok.
S ha értem csak az ég fog sírni,
nem kísértek, békében fogok nyugodni.
Vadult virágokkal, suttogva fogom hirdetni:
Nem túl jó a hely, de ezt is meg lehet szokni.
Veress Zita
Elvesztem!
Ha megleszek, először neked jelzem.
Nem futottam el,
csak a nagyváros elnyel.
Ha felnézek az égre,
a betonfalak üveg tükre
kajánul kacag.
Elrejti az útmutató csillagokat.
Esőcseppként feltapadok,
vagy tolpiheként tovaszállok.
Milliónyi láb ha tapos,
az utca, ha túlságosan zajos,
mennék, ha maradhatok,
ha maradok, itt sem vagyok.
Éjszaka a neonfényben
szabadságot álmodok, pusztai szélben.
Veress Zita
Debrecen irodalmi közösségének hivatalos oldala
© debrecenliterature.hu Minden jog fenntartva! Adatvédelem