Elvesztem!
Ha megleszek, először neked jelzem.
Nem futottam el,
csak a nagyváros elnyel.
Ha felnézek az égre,
a betonfalak üveg tükre
kajánul kacag.
Elrejti az útmutató csillagokat.
Esőcseppként feltapadok,
vagy tolpiheként tovaszállok.
Milliónyi láb ha tapos,
az utca, ha túlságosan zajos,
mennék, ha maradhatok,
ha maradok, itt sem vagyok.
Éjszaka a neonfényben
szabadságot álmodok, pusztai szélben.
Veress Zita
Mostanság mintha már egyre nehezebb, viszontagságosabb lehetne kitárni az ajtót magam előtt; nem csupán, hogy beengedjem rajta egykorinak vélt őszinte ismerőseimet, barátaim kicsiny táborát, vagy a volt-nincs mennyasszonyt, aki rútul becsapott. Ugyanezen a kis Lélek-kapun keresztül ismerhették volna meg a teljes jogú, hús-vér humánumot, aki lehettem volna, ha a ,,rossz helyen, rossz időben" - elve rám ki nem szabatott.
Legutóbb rémálmok ébresztettek vaksötétbe borult hajnalon: ,,Mondd csak, Barátom?! Nem érzed azt, hogy minden egyes nap, amit itt e Földön kell eltöltened immár egyre kínkeservesebb, s csupán csak vonszolod magad után az ólomsúlyos Sziszifuszi-terheket, mint afféle hétlakat-pecsétes kidobni való koloncokat?!" - kérdezte a suttogó, prófétai hang, mire öntudatra ébredt bennem a kába, kissé másnapos öntudat.
Meglehet azért volt ez így, mert igazán sosem mertem megnyílni mások előtt, tán még a legközelebbi családtagjaim előtt sem. Még csak az kellett volna, hogy Ádám-kosztümben, szándékosan lemeztelenített pőre-provokatív testtel flangáljak egész álló nap szemeik előtt, miközben szemérmesen homofób voltam majd negyven éven keresztül.
Bennem kicsírázott a tudatos félsz, hogy valami sosem volt rendben, tán még akkor is, mikor igazság szerint annak tűnhetett; görbe-tükrök mélyén tán sosem kerestem valódi Igzságokat, hiszen azok többségben a sebzett szív burkában lakoztak, s csak arra vártak csöndesen lappangva, hogy az Egy-Valaki érdemben felfedezze, vagy megszólíthassa őket.
Vigyáznom illene, hogy legalább érzéseimben ne csalatkozzam, ne herdáljam, tékozoljam, vagy lopjam meg saját magam naiv-gyerekes manipulálhatóságát. Egyszer majd megérzem, hiszen szerveim figyelmeztetést küldenek, mint baljóslatú intőjeleket, hogy hamarján lejárt a szavatosságom!
Tasev Norbert
Most még úgy tűnhet, hogy az egyszerű, halandó Ember éppen a díszes látszat-Mindenségbe bámul, s Nagyúrnak képzelheti magát ott, ahol valójában Liliputi lakos. Nem érti, hogy az összefüggések láncolatában csupán egyszerű, de annál értékesebb porszem lehet csupán, s henceg a végtelennel, mely eredetileg kiszabta Páka-fonálként hajótörötté lett sorsát.
Véli, hogy a vakszerencse váratlan-hirtelen egyszer majdcsak a fejére hull, s kacérkodva fellengzősen legyint könnyedén, ha épp adrenalinfüggő. Parányi - igaz -, de mégiscsak Élet az övé, és nem cserélne immár senkivel sem. Megtévesztő álma, akárcsak bűnbánó múltja sekély. Még most is úgy gondolkodik: többre, nemesebbre érdemes, mégis kerüli a szent középszer-arányt. Mértéktelen dönti magába a hitvány égetett szeszeket, hogy kell, hogy mások gyanakvó szemében megfeleljen, mert a biztosított végzetszerűség, még így is gyenge premissza-enigma.
Sűrített gőgöt köpdös szánalmas, arrogáns állatként előbb csupán csak a bulvármédiák felé, majd kényeskedő, feltörekvő influenszerek arcába, később már jóformán barátnak-ismerősnek egyaránt. - Már egyre kevesebb hiányzik a kacska-lét végéhez s ezt tudja nagyon. A mindennapos mocsok, s szenny-szitok beszéd szinte már felvértezi áldozatait is.
Mert csupán csak meglehetősen ritkán nyílhat meg a várva várt nagy Jövő, amiről mindenki csupán álmodik; a lélek búvár-mélységeiben az emléket-őrző múlt azonnal lebénult, hisz a szégyent szétterítve őrizgeti még. Tapogató, érző szívünk dallamába tétován bele-belebotlunk, s nem érthetjük, hogy, miként tévedhettünk akkorát, hogy nem ismerhettük fel a másikban az egyenrangú, sebezhető Lélek-felet?!
Tasev Norbert
Közelről személve minden elevennek hat. Ám jól vigyázz! Becsap a csábos flört-tekintet, kiver a szerelmi láz! Mert mindennek érdeke, érdeme s manipulatív célja van s lehet csupán csak mostanság; a sebzetten sikoltó vérvörös pipacs-szirom, melyből - anno -, a szív készült, a sötétített semmin átsegít. Balsejtelemre ennyi is bőven elég; a könnyek igazgyöngy-zápora egy-egy tétova szakítás után mindahányszor arcunkra fagy.
A lélegző Föld s benne az Ember most még jócskán kitagad; hajótörött Robinsonként kell, hogy tengesd hitványmód mindennapjaidat?! - A megsárgult Mindenség-romantikákat tán sosem szabadna levetkezni, mert a felszín alatti Lélek kérgei rétegesen magukba fogadják boldog-szomorú bánataikat.
Mert a Sors mint néma, s láthatatlan elrendelés - meglehet -, csupán csak ,,egyeseknek" van fenntartva! - Délibábos-álmok gyanánt nem lehet se szerelmet, se segítséget koldulni immár. Már megint sűrűsödő magányban kúszik a Fény. Ösztön-vágyaink sem lehetnek immáron sajátjaink, mert vagy megcsúfolnak, kigúnyolnak, vagy ami még rosszabb: Elárulnak!
A Lét már nem az, ami volt, mikor ha kellett két egymásnak teremtett örök-halhatatlan Szív egymásnak dalolt, s sejteni tudták kimondott, fölösleges szavak nélkül is: vajon egyik, vagy másik épp mire is gondol?! - Mivé lett mostanság életünk?! Összetett szeméttelepre való romhalmaz csupán, ahol az iszamos fekáliák vegyületéből az ember legfeljebb csak ritkán találhat Igaz, Nemes Kincset!
Befalazottá lettek az Akarat éppen úgy, akárcsak a széptevő, ám valójában semmitmondó ígéretek! Pedig egyszer régen még hogy hirdették a Barátságokat azok is, akikkel nem volt könnyű az interdiszciplináris kapcsolatok lánca.
Tasev Norbert
a zöldárral, mint uszadékfa sodródtam
a lelkünk találkozott korábban
mikor megismertelek
visszafelé vert a szívem
Deák Szilvia
De jó volna újra élni mindent;
Látni a tavasznak üde virágzását,
Érezni a Napnak éltető sugarát,
Hallani az őszi falevelek halk susogását,
S érezni szívemnek minden dobbanását.
De jó volna mindent, mindent elölről kezdeni,
De jó volna álmodozó gyermeknek lenni,
Ki felhők hátán száll, s álmai a mennyekig röpül,
Feledni, mi fáj, bút s bánatot eldobni;
De jó volna újrakezdeni...
2014.
Toók László Flórián
Rettegek, talán rettegsz.
Kényszer nem cselekszek,
de lehet, hogy mindketten
a rettegésünk kényszerében
nem cselekszünk.
Agyalok, túlagyalok.
Talán te is túlagyalsz.
Talán engem is és
talán úgy, mint én téged
a némaság mögött.
Talán mindketten szenvedünk.
Lehet, hogy szörnyet nevelünk
magunkban egymásról,
és attól rettegünk.
Tallér Alíz (sadfoxreborn)
Debrecen irodalmi közösségének hivatalos oldala
© debrecenliterature.hu Minden jog fenntartva! Adatvédelem