Mostanság mintha már egyre nehezebb, viszontagságosabb lehetne kitárni az ajtót magam előtt; nem csupán, hogy beengedjem rajta egykorinak vélt őszinte ismerőseimet, barátaim kicsiny táborát, vagy a volt-nincs mennyasszonyt, aki rútul becsapott. Ugyanezen a kis Lélek-kapun keresztül ismerhették volna meg a teljes jogú, hús-vér humánumot, aki lehettem volna, ha a ,,rossz helyen, rossz időben" - elve rám ki nem szabatott.
Legutóbb rémálmok ébresztettek vaksötétbe borult hajnalon: ,,Mondd csak, Barátom?! Nem érzed azt, hogy minden egyes nap, amit itt e Földön kell eltöltened immár egyre kínkeservesebb, s csupán csak vonszolod magad után az ólomsúlyos Sziszifuszi-terheket, mint afféle hétlakat-pecsétes kidobni való koloncokat?!" - kérdezte a suttogó, prófétai hang, mire öntudatra ébredt bennem a kába, kissé másnapos öntudat.
Meglehet azért volt ez így, mert igazán sosem mertem megnyílni mások előtt, tán még a legközelebbi családtagjaim előtt sem. Még csak az kellett volna, hogy Ádám-kosztümben, szándékosan lemeztelenített pőre-provokatív testtel flangáljak egész álló nap szemeik előtt, miközben szemérmesen homofób voltam majd negyven éven keresztül.
Bennem kicsírázott a tudatos félsz, hogy valami sosem volt rendben, tán még akkor is, mikor igazság szerint annak tűnhetett; görbe-tükrök mélyén tán sosem kerestem valódi Igzságokat, hiszen azok többségben a sebzett szív burkában lakoztak, s csak arra vártak csöndesen lappangva, hogy az Egy-Valaki érdemben felfedezze, vagy megszólíthassa őket.
Vigyáznom illene, hogy legalább érzéseimben ne csalatkozzam, ne herdáljam, tékozoljam, vagy lopjam meg saját magam naiv-gyerekes manipulálhatóságát. Egyszer majd megérzem, hiszen szerveim figyelmeztetést küldenek, mint baljóslatú intőjeleket, hogy hamarján lejárt a szavatosságom!
Tasev Norbert
Most még úgy tűnhet, hogy az egyszerű, halandó Ember éppen a díszes látszat-Mindenségbe bámul, s Nagyúrnak képzelheti magát ott, ahol valójában Liliputi lakos. Nem érti, hogy az összefüggések láncolatában csupán egyszerű, de annál értékesebb porszem lehet csupán, s henceg a végtelennel, mely eredetileg kiszabta Páka-fonálként hajótörötté lett sorsát.
Véli, hogy a vakszerencse váratlan-hirtelen egyszer majdcsak a fejére hull, s kacérkodva fellengzősen legyint könnyedén, ha épp adrenalinfüggő. Parányi - igaz -, de mégiscsak Élet az övé, és nem cserélne immár senkivel sem. Megtévesztő álma, akárcsak bűnbánó múltja sekély. Még most is úgy gondolkodik: többre, nemesebbre érdemes, mégis kerüli a szent középszer-arányt. Mértéktelen dönti magába a hitvány égetett szeszeket, hogy kell, hogy mások gyanakvó szemében megfeleljen, mert a biztosított végzetszerűség, még így is gyenge premissza-enigma.
Sűrített gőgöt köpdös szánalmas, arrogáns állatként előbb csupán csak a bulvármédiák felé, majd kényeskedő, feltörekvő influenszerek arcába, később már jóformán barátnak-ismerősnek egyaránt. - Már egyre kevesebb hiányzik a kacska-lét végéhez s ezt tudja nagyon. A mindennapos mocsok, s szenny-szitok beszéd szinte már felvértezi áldozatait is.
Mert csupán csak meglehetősen ritkán nyílhat meg a várva várt nagy Jövő, amiről mindenki csupán álmodik; a lélek búvár-mélységeiben az emléket-őrző múlt azonnal lebénult, hisz a szégyent szétterítve őrizgeti még. Tapogató, érző szívünk dallamába tétován bele-belebotlunk, s nem érthetjük, hogy, miként tévedhettünk akkorát, hogy nem ismerhettük fel a másikban az egyenrangú, sebezhető Lélek-felet?!
Tasev Norbert
Közelről személve minden elevennek hat. Ám jól vigyázz! Becsap a csábos flört-tekintet, kiver a szerelmi láz! Mert mindennek érdeke, érdeme s manipulatív célja van s lehet csupán csak mostanság; a sebzetten sikoltó vérvörös pipacs-szirom, melyből - anno -, a szív készült, a sötétített semmin átsegít. Balsejtelemre ennyi is bőven elég; a könnyek igazgyöngy-zápora egy-egy tétova szakítás után mindahányszor arcunkra fagy.
A lélegző Föld s benne az Ember most még jócskán kitagad; hajótörött Robinsonként kell, hogy tengesd hitványmód mindennapjaidat?! - A megsárgult Mindenség-romantikákat tán sosem szabadna levetkezni, mert a felszín alatti Lélek kérgei rétegesen magukba fogadják boldog-szomorú bánataikat.
Mert a Sors mint néma, s láthatatlan elrendelés - meglehet -, csupán csak ,,egyeseknek" van fenntartva! - Délibábos-álmok gyanánt nem lehet se szerelmet, se segítséget koldulni immár. Már megint sűrűsödő magányban kúszik a Fény. Ösztön-vágyaink sem lehetnek immáron sajátjaink, mert vagy megcsúfolnak, kigúnyolnak, vagy ami még rosszabb: Elárulnak!
A Lét már nem az, ami volt, mikor ha kellett két egymásnak teremtett örök-halhatatlan Szív egymásnak dalolt, s sejteni tudták kimondott, fölösleges szavak nélkül is: vajon egyik, vagy másik épp mire is gondol?! - Mivé lett mostanság életünk?! Összetett szeméttelepre való romhalmaz csupán, ahol az iszamos fekáliák vegyületéből az ember legfeljebb csak ritkán találhat Igaz, Nemes Kincset!
Befalazottá lettek az Akarat éppen úgy, akárcsak a széptevő, ám valójában semmitmondó ígéretek! Pedig egyszer régen még hogy hirdették a Barátságokat azok is, akikkel nem volt könnyű az interdiszciplináris kapcsolatok lánca.
Tasev Norbert
a zöldárral, mint uszadékfa sodródtam
a lelkünk találkozott korábban
mikor megismertelek
visszafelé vert a szívem
Deák Szilvia
De jó volna újra élni mindent;
Látni a tavasznak üde virágzását,
Érezni a Napnak éltető sugarát,
Hallani az őszi falevelek halk susogását,
S érezni szívemnek minden dobbanását.
De jó volna mindent, mindent elölről kezdeni,
De jó volna álmodozó gyermeknek lenni,
Ki felhők hátán száll, s álmai a mennyekig röpül,
Feledni, mi fáj, bút s bánatot eldobni;
De jó volna újrakezdeni...
2014.
Toók László Flórián
Rettegek, talán rettegsz.
Kényszer nem cselekszek,
de lehet, hogy mindketten
a rettegésünk kényszerében
nem cselekszünk.
Agyalok, túlagyalok.
Talán te is túlagyalsz.
Talán engem is és
talán úgy, mint én téged
a némaság mögött.
Talán mindketten szenvedünk.
Lehet, hogy szörnyet nevelünk
magunkban egymásról,
és attól rettegünk.
Tallér Alíz (sadfoxreborn)
Debrecen irodalmi közösségének hivatalos oldala
© debrecenliterature.hu Minden jog fenntartva! Adatvédelem