Hírek

A LÁTHATATLAN MEGFESTÉSE – MAE SARA BELSŐ VILÁGAI

2025. október 04.

A cseh illusztrátor és akvarellművész, Mae Sara – polgári nevén Pavel Pražák – a látható világ határain túlról fest. Gyermekkori emlékei a titokzatos tájakról, a történelem nyomait őrző föld alatti terekből és a spiritualitással való találkozások mind művészetében egyesülnek. A valóság, az álom és a misztikum finoman fonódik össze akvarelljeiben – minden vonás egy csendes utazás a tudat mélyére. Debrecenben, művészeti rezidenciája során, tovább folytatja ezt a belső felfedezőutat – az ismeretlen felé, ahol a színek és formák önálló életre kelnek. 

Litoměřicében születtél, és később a brnói Képzőművészeti Karon tanultál. Hogyan indult el a művészi utad, és kik voltak a legfontosabb hatások vagy mesterek ezen az úton?

A Cseh-középhegység vulkanikus vidékéről származom, ahol a Terezíni koncentrációs tábor és a Richard nevű, föld alatti náci gyár közelében nőttem fel. Gyerekként titkos expedíciókat szerveztünk ezekbe az alagutakba. Az az időszak volt, amikor mindenfelé a kommunista rezsim értelmetlen hungarocell-jelszavai lógtak piros zászlókon. Ezekhez társultak a halál utáni életről való korai elmélkedéseim és a szellemekkel való kapcsolatkeresésem – mindezek együtt formálták azt a titokzatos világot, amelyben kisfiúként mélyen elmerültem. A vasfüggöny lehullása után, a korábban elérhetetlen világ felfedezésének vágyától hajtva, barátommal útra keltünk Délnyugat-Európa felé, Afrikába igyekezve. Az út során naplónkba képregényszerű jeleneteket rajzoltam, megörökítve kalandunkat – amely fiatalságunk és „otthonról szökésünk” miatt még nagyobb szabadságélményt jelentett. A kalandos és titokzatos jelenetek ábrázolásának szenvedélye azóta is velem maradt. Azt mondhatnám, hogy festés közben utazásokat teszek távoli tájakra, párhuzamos valóságokba – és a saját belső világomba.

Valódi neved Pavel Pražák, de művésznéven, Mae Saráként alkotsz. Hogyan született ez a név, és milyen jelentése van számodra?

A művésznevem talán úgy hangzik, mintha valamilyen különleges történet rejlene mögötte, pedig véletlenszerűen választottam, mindenféle megfontolás nélkül. Csupán azért kellett, hogy regisztrálhassak egy közösségi oldalra (Facebookra), de nem akartam a valódi nevemet használni. Idővel ez a név a művészi álnévvé, identitásommá vált.

Műveidben gyakran megjelennek a spiritualitás motívumai, a szent geometria. Hogyan találtál rá ezekre a témákra, és mit szeretnél általuk közvetíteni a közönség felé?

Elsősorban nem tekintek a spiritualitásra mint valami kivételes dologra. Megszületni ebben a földi világban és emberként élni önmagában is tudattal átszőtt spirituális tett. Számomra a hétköznapi dolgok misztikus dimenziójának érzékelése természetes látásmód. Nem próbálok semmiféle nagy igazságot közvetíteni, de örülök, ha megoszthatom a létezés lehetséges dimenzióinak felfedezéséből fakadó rácsodálkozást. A szent geometriával, mint tematikával, nem sokat foglalkozom, de illusztrátorként és kiadóként közreműködtem egy szent geometriai kártyacsomag létrehozásában, amely a jól ismert geometrikus formák és szimbólumok jelentésvilágához próbálja közelebb vinni az embereket.

Akvarelljeid különösen éteriek és álomszerűek. Hogyan alakítottad ki ezt a jellegzetes vizuális stílust?

Ez hosszú – és még mindig tartó – út volt. Sok évembe telt, míg kialakult bennem a színek használatának bizonyos érzéke, és ma is tanulok. Életem során – különösen a Képzőművészeti Kar évei alatt – számos technikát kipróbáltam. Az akvarell azért is vonzott, mert kevés helyet igényel, így kis garzonomban is tudtam festeni. Minden egyes kép új tapasztalatot hozott, s így lassan megszületett a saját, hiteles stílusom.

Több könyvet is illusztráltál, például A szőnyeg a dédnagymamánál (Koberec u prababičky) vagy Az emberi szív (Srdce člověka) címűeket. Miben más egy könyv illusztrálása, mint egy önálló festmény megalkotása?

A fő különbség a látomásban rejlik. Amikor történetet illusztrálok, szem előtt kell tartanom a témát, amelyhez a kép kapcsolódik. A legizgalmasabb festésmód azonban az, amikor az ember üres elmével, látomás nélkül alkot. Ez a kedvenc módszerem. Ilyenkor csak a kezem és az üres papír van. Én magam csupán megfigyelő vagyok. Egyesek ezt „automatikus rajzolásnak” nevezik, mások – ezoterikusabban – „csatornázásnak”. A vonalak és formák valahonnan előtűnnek, én pedig csak csendben figyelem őket. A legtöbb festményem így születik. A folyamat során lassan kirajzolódik egy irány, amit követek, majd később olyan módon fejezem be a képet, ami helyesnek tűnik. Egyszerre vagyok az alkotó és a szemlélő, és élvezem, ahogy felfedezem a kép rejtett jelentéseit és részleteit.

Debrecenben tartózkodsz egy művészeti rezidenciaprogram keretében, Borbély Szilárd egykori lakásán. Min dolgozol itt?

Szép lehetőséget kaptam, hogy témamegkötés nélkül, szabadon alkothassak. Kiváló minőségű, 100%-os pamutból készült, négyzet alakú akvarellpapírokkal dolgozom, és figyelem, mi bontakozik ki előttem. A képeim tartalma olyan szavakkal írható le, mint: virág-növény tudatosság, földönkívüliek, nem emberi lények, tér.

Hogy tetszik Debrecen? Milyen helyeket fedeztél fel eddig, és mi tett rád a legnagyobb benyomást?

Sokfelé sétáltam, felfedezve a különböző városrészeket. Talán furcsán hangzik, de a legerősebb élményem a debreceni nagy temető északi részén álló központi épület előtt ért. Már kétszer is visszatértem oda, és valószínűleg újra el fogok menni. A Debreceni Köztemető ravatalozójának tetőszíne, építészeti formája és a hely méltóságteljes csendje együtt különleges hatást gyakorolt rám. Idegenként érzékenyen figyelem mindazt, ami eltér attól, amit otthon megszoktam. Csehországban is vannak autóink, utcáink, szupermarketjeink, parkjaink, egyetemeink, szökőkútjaink (egyébként imádom Debrecen Kossuth téri szökőkútját!). De eddig még sosem láttam fa totemeket sírkövek helyett – nagyon tetszenek, némelyiket egyértelműen tehetséges kézművészek készítették. Ellátogattam a Hortobágyi Nemzeti Parkba is, ami szintén csodás élmény volt. A végtelen síkságok megnyugtatnak – hasonló érzés, mint amikor egy üres akvarellpapír lapját nézem.

Művészként mennyire inspirálnak az új környezetek és városok, amikor utazol, vagy rezidenciaprogramokon veszel részt?

Ez nehéz kérdés. Nem érzem, hogy a helyek közvetlenül inspirálnának. Nem vagyok az a fajta művész, aki aktívan keresi az ihletet. Ugyanakkor szeretek utazni, megfigyelni, hogyan élnek az emberek, mivel töltik a napjaikat, milyen tájak veszik körül a városaikat. Minden élmény nyomot hagy, formálja a személyiségemet. Egy ismeretlen helyen, egy üres lakásban tartózkodni izgalmas lehetőség arra, hogy valami olyat ápoljak magamban, ami már eleve bennem van.

Tanárként is tevékenykedsz, workshopokat tartasz. Mit próbálsz átadni a fiatal művészeknek, akik részt vesznek ezeken?

Csak alkalmanként tartok workshopokat, nem tekintek magamra tanárként. Időről időre segítek a résztvevőknek elengedni az elvárásokat, és átadni magukat a színek és formák tiszta érzékelésének – ösztönös, intuitív munkára bátorítom őket. Ez nem való mindenkinek. Vannak, akiknek világos útmutatásra van szükségük, hogy követni tudják az elvárt irányokat – ez sem helytelen, de az én módszerem bizonytalan, ködbe burkolózik. Amikor gyerekekkel rajzolok, nem kell sokat beszélnem. Megérzik a festés iránti szenvedélyemet és odaadásomat, és könnyen ráhangolódnak erre az áramlásra. Valójában nincs mit „átadnom” – csak a jelenlétemet és a közös alkotás élményét.

Milyen projekteken dolgozol jelenleg, és mik a közeljövő tervei – legyen szó kiállításról, könyvekről vagy illusztrációkról?

Mindenből egy kicsit. Néhány könyv és leporelló nyomdai előkészítésén dolgozom, emellett lesz egy kisebb kiállításom egy cseh kisvárosban, és kaptam néhány illusztrációs megbízást is. Folytatom hosszú távú projektemet, amelyben különböző képzőművészekkel készítek videóinterjúkat. Az év végén egy kiválasztott művésszel közösen dolgozom majd egy kiállítás előkészítésén a znojmói Gallery Ve Skle-ben, amelyet magam gondozok. Mindezek mellett a legnagyobb kihívásom megtalálni azokat a támogatókat és anyagi forrásokat, amelyek életben tartják a projektjeimet. Szabadúszó művészként, főként a non-profit szférában dolgozni gyönyörű, de embert próbáló út.

Fotók: Miskolczi János és Pavel Pražák saját archívuma