Hírek

AZ IRODALOM GYÓGYÍR

2021. szeptember 16.

„Kikapcsol, feltölt, megnyugtat, ráébreszt, megválaszol, felkavar, szórakoztat, tanít, példát mutat, tükröt tart, messzire visz, művel” – csak néhány példa, mi az, amit a könyvek nyújthatnak nekünk, írja Jakobovits Kitti pszichológus, biblioterapeuta nemrég megjelent Irodalomterápia, A könyvespolcod pszichológusszemmel című könyvében, amelyben azt járja körül, hogyan segíthetik a könyvek a pszichológiai tanácsadást. 

Jakobovits Kitti irodalomterapeutaként arra ösztönzi klienseit, keressék magukban, mi az, amivel kapcsolódni tudnak az irodalmi szövegekhez, majd annak segítségével hozzák felszínre gondolataikat, érzéseiket. Mondhatjuk úgy is, hogy két pszichológus van jelen a foglalkozásain: ő maga, a szakember aktív és a könyv passzív segítőként. 

De miben rejlik az irodalom gyógyító ereje pszichológiai szempontból? Milyen mélyebb változásokat tud előidézni a belső világunkban az, ha olvasunk? S miben különbözik egy irodalomterápiás foglalkozás az otthoni olvasgatástól?

Jakobovits Kitti: Nem kell minden olvasásnál ott ülnie velünk egy irodalomterapeutának, s fognia a kezünket, ahhoz, hogy érzékeljük az irodalom gyógyító hatásait. Itt az a kérdés, hogy mennyire tudatosulnak ezek a folyamatok, illetve milyen alaposan dolgozzuk fel az adott szöveget - ehhez már szükség van a szakemberre. A könyvek gyógyító ereje sok egyéb mellett abban rejlik, hogy ugyanolyan történetek vannak bennük, mint amilyeneken mi is keresztülmegyünk életünk során, ekkor a hasonlóság a kulcs. Ezen túl az eltérések, a különbségek is fontosak, mert azok segítenek minket más szempontból is ránézni egy-egy helyzetre. Szinte minden megtalálunk bennük: megoldási útvonalak, új alternatívák és szempontok, új kifejezésmódok, metaforák, szimbólumok, stb, egy egész arra, hogy tanuljunk belőlük, általuk. 

Mire érdemes figyelni, amikor kifejezetten egy probléma feloldásához keresünk olvasmányt, szabad-e egyáltalán ilyen indíttatásból leemelni könyvet a polcról? 

Jakobovits Kitti: Sokszor tudatosan olyan könyveket olvasunk, ami éppen foglalkoztat minket, ez alapvetően sokat segíthet, hogy megértsük az adott kérdést, problémát, megnézzük, más hogyan döntött, vagy hogy élte meg a helyzetet. Ilyenkor azonban mindig érdemes arra is figyelni, hogy reflektáljunk magunkra olvasás közben, hogy az adott könyv új irányokat nyit meg vagy tovább nehezíti a helyzetemet. Egy akut krízisben például nem feltétlenül jó a sebeket nyomkodni, ilyenkor ajánlott egy szakember bevonása. Ha viszont egy irodalomterápiás közegben vagyunk, akkor nem gond, ha feljönnek a problémák, mert meg vannak teremtve azok a keretek, amik biztonságot és szakmai segítséget nyújtanak, és amik egy otthoni magányos olvasásnál nincsenek. Egy irodalomterápiás csoportnál éppen ez lehet a cél, hogy kitegyük az asztalra az érzékeny tartalmakat is. 

Úgy képzelem, egy regény megfelelőbb lehet terápiás szempontból, mint egy novella vagy vers, hiszen többdimenziós karakterekkel, kiterjedt cselekménnyel van dolgunk.

Jakobovits Kitti: Egy regény sokkal gazdagabb a cselekményben, jobban meg lehet vizsgálni, benne az ok-okozatiságot, van kifutása, adott esetben megoldása is. Egy irodalomterápiás üléskor ugyanakkor praktikus okoknál fogva inkább rövidebb szövegekkel dolgozunk, nem tudnánk végigolvasni egy egész regényt, s van egy olyan hátulütőjük is, hogy nehéz eldönteni, mit emeljen ki belőlük az ember, nehezebb a fókuszált munkát tartani. Azt tapasztalom, hogy a versek arra „jók”, hogy egy érzelmi állapotot tudjunk rajtuk keresztül megragadni. Sok esetben még magunk számára is talányos, mi játszódik le bennünk, de ha rábukkanunk egy olyan versre, ami rímel erre, vagy ami esszenciálisan összefoglalja azt, az már egy előrelépés.

Én kifejezetten ódzkodok az önsegítő könyvektől, mert olyan általános tanácsokat fogalmaznak meg, amiket nem biztos, hogy tudok hasznosítani egy-egy élethelyzetben. Neked mi a véleményed az ilyen típusú olvasmányokról?

Jakobovits Kitti: Az ilyen könyvek a szöveget mondják ki segítőnek, az irodalomterápia viszont a szövegről való beszélgetést tekinti annak. A szépirodalom nem akar didaktikusan segíteni, nekünk kell utánajárnunk, mi az, amihez kapcsolódni tudunk, amit fel tudunk belőle használni. De nem feltétlenül ördögtől valók az önsegítő könyvek sem, csak a helyén kell őket kezelni, kizárni nem lehet, nem is kell, kiindulópontként, startmezőként hasznosak lehetnek, vannak olyan klienseim, akik például úgy vágtak bele egy terápiás folyamatba, hogy előtte elolvassak egy-két ilyen könyvet. Azt azonban mindenképp fontos kiemelni, hogy az önsegítő könyv nem egyenlő az irodalomterápiával. 

Bizonyos egyetemeken már megjelent valamilyen formában az irodalomterápiás módszer az oktatásban, szerinted van helye az iskolákban is? 

Jakobovits Kitti: Szerencsére egész nagy érdeklődés van a tanárok felől, sokan vágnak bele a képzésbe is, hogy aztán saját munkájukba illesszék vissza a módszert. Talán néhány etikai keret miatt nehezebb dolog irodalomterápiás foglalkozásokat tartani az iskolákban (a tanítóm/tanárom az irodalomterapeutám is, az osztálytársaimmal egy önismereti csoportba járok, stb), de annak a szemléletnek, hogy az irodalomhoz kell és tudunk is személyesen viszonyulni, annak meg kellene jelennie már a legelső irodalom és nyelvtan órákon is. Nem várható el, hogy minden tanár elvégezzen egy irodalomterápiás képzést is, de ha valamilyen kurzust, betekintést kapnának, az csodálatos lenne, mert egészen más módokon ismertethetik meg a gyerekekkel az irodalmat. 

Mert a személyes kapcsolódáson múlhat, kiből válik aztán felnőttként irodalomkedvelő. 

Jakobovits Kitti: Mindenképpen, nagyon sok kisgyerek szeret olvasni, s amikor jön a suli, meg is utálja a kötelezők, a „mire gondolt a költő”-típusú oktatás miatt. Ha viszont meg tudnánk tartani ezt a személyes kapcsolódást, akkor biztosan több olvasó felnőtt lenne.